Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Buda Ferenc: Derű - ború : Tűnődések fehérről, feketéről V.

dorlatosan a többi ember - a türelmesebbek, illemtudóbbak, gyengébbek - elé nyomakvók láttán.

Nagyjából ez idő tájt tanulhattam meg azt is, hogy a másét elvenni nem szabad („Ne lopj!"), s hogy hazudni meg csúnyán beszélni sem (volna) szabad. Arról viszont már bajosan (sem) tudnék számot adni, magamban miképpen értelmeztem s tettem helyre e legutóbbi tiltás érvényre jutásának hézagait és ellentmondásait. Nap mint nap hallottam ugyanis, hogy a felnőttek meg a nagyobb fiúk igenis szoktak csúnyán beszélni, sőt - mi tagadás - Apám száján is ki-kiszaladt olykor egy-egy vaskosabb kifejezés. (Közülük - ámbár a jelenkor trágárságai közepette legfeljebb a megszokottnál kissé ódonabb hangzásuk lenne feltűnő - ezúttal egyet sem idézek.)

Nincs emlékfogódzóm hozzá, hogy mikor s hogyan (valószínűleg már iskoláskoromban, hisz a családban, sőt még a közel lakó rokonságban sem volt nálam kisebb gyerek), de azt is idejekorán megtanultam, hogy a kisebbeket, gyengébbeket nem illik, nem szabad bántani. Ez már magasabb erkölcsfilozófiái kategória: a méltányosság s az igazságosság fogalomkörébe tartozó parancs, illetve tiltás. Mindenesetre elég mélyen belém vésődött, s gyerek- meg serdülőkoromban kezdeményezőként nem is szegtem meg soha. (Viszonzásként, megtorlásként is legfeljebb egyszer-kétszer, s természetesen nem mentség a vétkemre, hogy mindannyiszor hirtelen jött ádáz indulatból. Úgy látszik, eleve túl kemény talajra talált bennem a megütött egyik orca másikának odakínálását javasló jézusi ige.) Erőfölényemmel viszont - már kamaszfiúként - egyetlen alkalommal bár, de igen csúnyán visszaéltem. Borzadva, viszolyogva tekintek akkori magamra, mintha nem is én lettem volna: iskoláskorom egyetlen úttörőtáborában egy nálam kisebb és gyengébb gyerek összegyűjtött mogyorókészletét vámoltam meg gálád módon. Máig éget miatta a szégyen, ha eszembe jut. Márpedig eszembe jut időről időre. Elgondolkodtató, sőt megdöbbentő: néha milyen kevés kell hozzá, hogy a pokol kapujáról lepattanjon a jól-rosszul rátolt retesz, s fokról fokra - vagy akár egyik pillanatról a másikra - elszabaduljon, s átvegye uralmát bennünk és felettünk az a szörnyűség, amit oly láttató erővel ábrázol Golding A legyek urában.

Ami a rendelkezésre álló javak igazságos elosztását illeti, arról legfőképp Anyám mondott maradandó szavakat: „Akármilyen kévésünk is volt, s akármilyen sokan voltunk rá, kedvesanyánk mindig úgy intézte, hogy egyformán jusson belőle mindenkinek. Ha csak egyetlen szem cukor volt, azt is széjjelvagdostuk és elosztottuk egymás között." Ezt a mozzanatot - bizonyára nem minden célzatosság nélkül - az évek során több alkalommal is felidézte, s én eleinte bizony gondolkodóba estem: vajon egy szopogatásra szánt, kőkemény cukorkát hogyan tudtak olyan sokfelé egyenlő arányban szétdarabolni? S mi lett az óhatatlanul szertepattanó cukorkaszilánkok sorsa? Kinek jutottak? Netán - ami a legrosszabb - az igazságosság végett veszendőbe kellett menniük? S persze arról sem ejtett szót, hogy „kedvesanyánk" vajon magamagát is részeltette-é az elosztásnál. Hetven s egynéhány év tapasztalatai és megfigyelései alapján okom van rá, hogy feltételezzem: ilyesmi legfeljebb kivételesen, elvétve fordulhatott elő. (A technikai részletek tekintetében pedig végül arra a következtetésre jutottam, hogy az elosztás sorsára kerülő egy szem cukor bizonyára tejkaramella lehetett. Esetleg kockacukor.)

22