Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Buda Ferenc: Derű - ború : Tűnődések fehérről, feketéről V.

erre az öreg: „Tik meg persze meg is vettétek azt az új csizmát mindennap!" „Mink meg", mondták neki a fiúk. „Hijnye, de bolondok vagytok! Van-é valami subick vagy kenőcs a háznál meg egy kefe?" Előhozták neki, őmeg a saját maga kopott, viseltes, ócska csizmáját a szemük láttán kipucolta fényesre, csak úgy ragyogott. Odamutatta nékik: „ Ugye hogy olyan, mintha új volna?” Azok rábólintottak: „Olyan az, szakasztott olyan." „Na, lássátok, azt mondja az öreg, hát így kell mindennap új csizmát húzni!" Azok meg is fogadták az öregember szavát, s attól fogva pucolással, fényesítéssel újították meg mindennap a csizmájukat. Szorgos, kitartó munkával pedig még az elvesztegetett vagyont is lassacskán visszaszerezték."

így szólt hát Apám tanító meséje a lábbeliápolás fontos voltáról. S hogy neki vajon miért nem még kisebb, mondjuk, három-négy esztendős korában mesélhették el? Feltételezhetően azért, mivel a szegénység alján küszködő családban egy akkora kisgyerek lábára még aligha jutott cipő, amit tisztogatnia, fényesítgetnie kellett volna. Nem telt rá: felhúzta s viselte, mire belenőtt a lába, a nagyobb testvérek kinőtt cipőit. (Egyébként pedig, ha jól belegondolunk, ez a kis példázat magában hordozza a nálunk akkoriban - az O gyerekkorában, de még az enyémben is, s persze csakis a módosabb városiak közt - épphogy csak csírázni kezdő fogyasztói szemlélet józan bírálatát is.)

Anyám közvetlenebb ráhatással iparkodott rásarkallni egy szem fiát az alapos, lelkiismeretes lábbelitisztításra. Észrevévén, hogy a cipőm vagy kis bakancsom orrát meg oldalát kikefélem ugyan, de a hátulsó, nekem láthatatlan régiókra már vajmi kevés gondot fordítok, mindannyiszor rám szólt: „A sarka tán nem a tiéd, kisfiam?"

Talán éppenséggel Apám tanmeséje s Anyám figyelmeztető mondata kapcsán ejthetnék néhány szót szocializálódásom kezdeteiről is.

Szüleim - akárcsak kortársaimban az ő szüleik - tőlük telhetőén iparkodtak idejekorán bennem is elültetni a viselkedés s az emberi együttélés székiben elfogadott szabályait. Ezek nem csekély része a szőkébb s tágabb közösségbe való- lehetőleg súrlódásmentes - beilleszkedést szolgálta, néhányuk pedig méltán odasorolható a legfontosabb erkölcsi parancsok közé.

Mi mindenre is emlékszem a legkorábbi időkből? (Ez elég régen volt, úgy 72-73 esztendeje.) Például az engedelmesség meg az illemtudás szelíd parancsaira. Legfeljebb hároméves ha lehettem, de még idáig visszhangzanak Anyám szavai: „Fogadjál szót, kisfiam!" Aztán: „Köszönjél szépen a néninek!" Vagy: „Mutatkozzál be a bácsinak!"

S az Apáméi valamelyest későbbről, no meg néhány fokkal érdesebben: „Ne feleselj!" Továbbá: „Akkor beszélj, ha kérdeznek!" Hogy pedagógiailag miként értékelhetők Apám - hm, hát nem épp waldorfi, még csak nem is comeniusi vagy Karácsony Sándor-i szellemben fogant - utasításai, azt most ne firtassuk. Bennem mindenesetre gyökeret eresztettek. Azóta is nehezen állom, ha valaki - bárki — belevág a másik ember szavába. Ha az enyémbe, ha a máséba - szinte mindegy.

Lényegét tekintve ide sorolható Apám másik figyelmeztetése is: „Várj a sorodra!" Elég korán hallhattam tőle első ízben, s azt követően még számos alkalommal. Nem is szerettem, s ma sem szeretek - sem valóságosan, sem képletesen- mások elé tolakodni, s mindannyiszor felháborodom az erőszakkal vagy fon21