Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Buda Ferenc: Derű - ború : Tűnődések fehérről, feketéről V.
Ahogy az előző bekezdések is bizonyítják: vénülő ember mind gyakrabban vissza-visszahúzódik az emlékeibe. Ez nem menekülés. Még csak nem is kór-, hanem természetes (élet)kortünet: még a múlt század első felében összeszerkesz- tett-szerelt, huzamos időn át használt öreg készüléken (PC...? Vagy még csupán P...?) a legújabb DVD-k helyett könnyebben s akadozás nélkül lejátszható egy-egy régi lemez, ami keresgélés közben, vagy csak úgy magától előbukkan a mindenféle vegyes holmival, tél-túl még hasznavehető darabokkal, s ki-tudja-mire-jó (vagy mire sem jó) töredék lomokkal-kacatokkal telizsúfolt padlás vagy pajta valamely félreeső zugából. * Apám ritkán szánta rá magát, hogy meséljen nekem. Ilyenkor többnyire a gyermekkoráról, fiatal évei viszontagságairól, esetleg háborús élményeiről számolt be. (Ez utóbbiak sorában beszélte el például azt a történetet is, amiből kiderült, hogy a többi harctéri kitüntetései között egy doboz mélyén őrizgetett [s egyben - jó okkal - rejtegetett] nagy ezüst vitézségi érmét voltaképp nem is harci cselekmény véghezviteléért kapta - erről azonban később, majd máskor.) Ezeket a történeteket, életmozzanatokat, eseteket többnyire takarosán kikerekítette, s itt-ott - igen mértéktartó módon - ki is színezte. (Ám az is lehet, hogy csupán előhívta a valódi színek néhányát.) Igazi mesét - méghozzá tanító mesét - egyetlen egyet hallottam tőle. Talán olyan kilenc-tíz éves forma lehettem, amikor elmondta nekem. Nem alaptalanul feltételezem: ő maga sem igen volt idősebb - de valószínűleg fiatalabb sem - nálam, amikor először hallotta s az elméjébe véste. így szól a mese: Volt egyszer egy jómódú gazdaember. Volt néki három fia. Amikor ez az ember annyira megöregedett, hogy végül már dolgozni sem bírt, egy napon odahívta magához ólcet. „Fiaim - azt mondja -, nékem mán nem sok van hátra. Hóttom után tirátok marad minden, amit az életem során összekuporgattam. Rátok hagyom s már most a kezetekre bízom az összes vagyonomat. Abból, ha szorgosan dolgoztok meg okosan gazdálkodtok, gond nélkül megélhettek mind a hárman. Hanem, fiaim, egy dolgot még meghagyok néktek: tisztesség végett mindennap új csizmát húzzatok." Ennyit mondott a három fiának, egy szóval sem többet. Hamarosan, tán még aznap vagy másnap, meg is halt az öreg. A fiai elsiratták, eltemették, utána meg nekifogtak gazdálkodni a rájuk maradt vagyonnal. Igen ám, de semmi módon nem bírtak egyről a kettőre jutni, jól megjegyezték apjuk utoljára mondott tanácsát, s hogy annak eleget tegyenek, minden áldott nap azzal kezdték, hogy elmentek vásárolni egy-egy pár új csizmát, s azt húzták fel a lábukra. Feszítettek is nap mint nap nagy büszkén a fényes új csizmájukban. Ment is ez így egy jó darabig. Csakhogy pénzbe került ám az új csizma, nem is kevésbe, így aztán az apjuktól örökölt vagyon egykettőre a felére, harmadára, negyedére csappant, végül meg teljességgel oda is lett. így aztán nemhogy gyarapodtak volna a fiúk, de már éhezni meg rongyoskodni kellett mind a hármójuknak. ínségükben azt sem tudták, mihez kezdjenek, mitévők legyenek. Hanem egy falubéli öregembernek egy idő múlva igencsak szemet szúrt, hogy milyen állapotba kerültek. El is ment hozzájuk egy nap. „Hát véletek meg mi történt, azt mondja, hová lett az örökölt vagyon meg a gazdaság?" Azok elsorolták néki, hogy az apjuk meghagyta: mindennap új csizmát húzzanak, hát arra kellett rákölteni az örökséget. Nagyot kacagott 20
