Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Alföldy Jenő: Az önviszonyítás költészete : Egy Tornai-vers Adyra hangolva

lóvivőjeként szólalt meg, amelynek követői a Nyugat köré tömörültek. Nem csupán reá vonatkoztathatjuk a verset, hanem Babitsra, Móriczra és a többi szerzőre s a fórum értő olvasóira is.

Adyt mindenkinél súlyosabb, nagyobb formátumú magyar költőnek tartja Tornai. Az Illés szekerén tanúsága szerint is az „orom-lét" embere, ahogy azt Király István több Ady- verset elemezve is megállapította monográfiájában. Ady, aki kedves költőjét, Vajda Jánost „Montblank-ember"-nek nevezte, „Én szent elődöm, nagy rokonom"-nak, ezúttal a Himalája csúcsain helyezi el önmagát; máshol A Hóvár-bércekre tekint föl. Nyelve igéző, mágikus nyelv, a régiség és az újdonság lehetséges legnagyobb kilengéseivel, tektonikus erejével, az emberfölötti és az emberalatti, isteni és démoni erők beavatottjaként, a szerelem, az erotika, a halál, a bűn, a mulasztás, a végzetes magyarság, a történelmi múlt és jövő, az avatottság részese, a tudatalatti ösztönök, az önkívület, a Minden Titkok érzékelője, a Halál rokona.

Utóbb idézett esszéjében Tornai ekként folytatja észrevételeit az Ady-versről: „Megszületik a prófétaság árának jeges víziója. Vajda a Mont Blanc csúcsán szenved elvesztett szerelme miatt, Ady a Himalája hegyén. A nagy vers tökéletes mítosz és szürrealizmus egyben. Mert azt Breton se merte volna leírni, hogy a tüzes szív egyszer csak szekérként vágtat, s ráadásul nem is akárhol, hanem a »Himalája jégcsúcsain«." A görög mitológia ismer hasonló képet: Héliosz tüzes szekere, a Nap mindennap, reggeltől estig végigszáguld az égen keletről nyugatra. A többlet, amellyel Ady megtoldotta ezt a jelenetet, ebben a két sorban rejlik: [az Úr] „Tüzes, gyors szíveket ad nekik, / Ezek a tüzes szekerek". Valóban, nem akármilyen többlet ez: képzeletünk előterébe vonja a választottak, a legkülönbek tüzes, gyors szívét, vele a fiziológiailag érzékelhető szenvedélyt és az elragadtatást, a szónak fizikai és pszichikai értelmében egyaránt.

Az elhatározottan és következetesen modern és ősi észjárású, ezért a „modernek" és az „ősiek" (vagy „népiek") közt egyaránt eretnek Tornai az elkülönbözést ugyanolyan erővel akarja és vállalja kedvenc költőjével szemben, mint a hozzá való hűségét és az iránta érzett csodálatát. Nem tud, és nem akar kitérni előle, amikor önmagát keresi, de önkéntelenül beleütközik a szellemtörténet könyörtelen fényébe. Abba, hogy Ady próféta volta megismételhetetlen. Tornai létfilozófiája és ars poeticája lényegesen eltér mesterétől. Ady költői nézeteit nehezen fogalmazhatnánk át a szakfilozófia nyelvére, illetve a filozófiatörténet valamelyik irányzatának vagy egyéniségének elméletére, de azt elismerhetjük, hogy a költő-filozófus Nietzsche hatása és alkati hasonlóságuk a zarathusztrai, vagyis prófétai kinyilatkoztatásban, a váteszségben fennáll. Tornai általában jóval kevésbé nevezhető váteszi- nek, de neki is vannak próféciaszerű versei - nem is kevés. Ilyen művéből az újabbak közül csak egyet idézek: „Ha kimegyek arra a magas tetőre, / elkiáltom: értsétek meg, mindenki halandó, / mindenki, mindenki, mindenki halandó! / Reggeltől estig ordítozom: halandó!."6 De úgy vélem, tudatosabban filozofikus költő, mint mestere: esszéiből kiderül, hogy alaposan tisztában van a filozófia - kiemelten az ontológia, az ismeretelmélet - s a társtudományok régi és huszadik századi alapismereteivel. Ez a verse voltaképpen az Ady teremtette, bibliai motívumokra és költői hagyományokra épített mítosz szembeállítása a saját lételméleti meggyőződésével, amely jelentős részben buddhista eredetű - de csak részben, mert ő a kedvenceit is hajlamos örökös eretnekségével fölülbírálni. „Eretnekként" viszonyul Ady e nagy verséhez is a Virágkehelyben.

Emez Tornai egyik leghatározottabban buddhista műve a maga költőiségében: metaforáival s egy sokatmondó szimbólumban kifejezett létfilozófiájával. A címadó és az összefoglaló utolsó kép, a „virágkehely" egyáltalán nem csupán szemléltető díszítmény; még csak nem is a folklórban és a műköltészetben egyaránt hagyományos jelkép a szépségről, hanem a már említett lótuszvirág kelyhe, a buddhisták ősi szimbóluma.7

12