Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Alföldy Jenő: Az önviszonyítás költészete : Egy Tornai-vers Adyra hangolva

Küldetését betöltvén, Ady „Illés-népe" az örök hó és jég birodalmánál is zordabb magasságaiban kallódik a könyörtelen Úr akaratából. Nemcsak az örök tél birodalma ez a himalájai magasság, ahol „bús-hazátlanul" sodorja szekerüket a „Sors szele". „Gonosz" is ez a világ, noha a „hűvös szépségeké" is. A modern költő-próféta, Ady fontos fogalma ez utóbbi: személyessége nélkülöz szinte mindent, amire Nietzsche azt mondaná: „Emberi, túlságosan emberi." Vállalt sors ez, bármennyire mostoha és kétségbeejtő. Vállalt akkor is, ha az Úr parancsa szerint való. A „gonosz" jelző elgondolkoztat minket, hogy Ady nem lázadozik-e az így rá is kimért sors ellen. Gúnykacaj kíséri a magasba ragadottakat, csupán a Nap szánakozik rajtuk: ahová ők jutottak, ott már nem ad meleget, csupán „hideg gyémántporral" szórja be „jég-útukat szánva", mégis csillámló ékességgel borítva. Ez a csekély vigaszuk végzetes küldetésükben: a Nap legalább a dicsfényét nem tagadja meg az örök boldogtalanságra ítélt áldozatoktól vagy (egy későbbi, keresztény fogalommal élve) mártíroktól.

Tornai verskezdése is személyes jellegű. Nem beszél sem kegyetlen, sem könyörületes Úrról, csak a múlandó /étről és az öregség, betegség állapotáról. Szemléletében a léthez a halál éppúgy hozzátartozik, mint a születés, az ön- és fajfenntartás, a létharc, a genetika és az evolúció által meghatározott növényi, állati és emberi lények sokasága, a nemzedékek váltakozása. A költő távol áll a hegeliánus gondolkodástól, például az emberiség létének sajátos betetőződést hozó teleológiától, mégis ide kívánkozik egy szellemes hegeli gondolat: az, hogy „a természet csele" tartja fönn a vágyakozó, élvező, nemző, szaporodó, majd egyszer csak meghaló teremtmények életkedvét, életösztönét, ön- és fajfenntartásra törekvő létezését. Ezért emelem ki a „Kedvük táncol, formák, arcok / ott nyílnak ki a Nap alatt" mondatot a Tornai-vers utolsó versszakából - ez utal arra, hogy az életük végességéről nem tudó lényekhez hasonlóan a biztos haláláról tudó ember is részese „a természet cselének", noha korántsem annyira a tárgytalan szorongás formájában, mint amazok. Az emberi szorongás jórészt tudati természetű: legfőbb tárgya az élet végességének biztos tudata. Kárpótlásul reménykedik az ember, hogy az életperspektíván belül eléri kitűzött céljait, utódaiban, műveiben és tanításaiban többé-kevésbé folytatódik; ez a bizakodás lép a nihilbe való belenyugvás helyébe, egészen addig, amíg lélegzik. Dum spiro, spero - amíg lélegzem, remélek.

Sok, nagyon sok rezignációt fejez ki Tornai műve. Az Illés szekerén drámaisága, tüzes és fagyos képei, sorstragédiája helyébe a vénség és betegség csöndes tudomásulvételét állítja a „kiszámolt élet helyett". Ebben azt a bölcseletet érzékelem, hogy hátralevő éveinket vagy napjainkat ne számolgassuk, mert ezzel a saját kárunkra csapnánk be magunkat, hiszen többé vagy kevésbé valószínűleg tévednénk. Ady Illés-népe helyett halál-népet emleget, számot vetve a maga nem-váteszi szerepével, ami talán már nem is szerep, hanem fölismert léthelyzet. Ha pedig úgy véljük, hogy a léthelyzet fölismerése is szerep a költészetben, akkor ilyen értelemben véve az is. A nagy, kozmikus körforgás „zölden bűvölő dzsungele" gyönyörűséget éreztet a szolid hangú búcsúzkodás mellett. Ezt megerősíti a harmadik szakasz negyedik sora: „[új fajok vad hullámzása] / tölti ámbrás szívük tele". Igen, az emberiség más formában elvileg akár újra létrejöhet valahol az időben-térben végtelen egyetemben. Az új fajok is reménykednek majd, hisznek és gondolkodnak, boldogulnak és meghalnak. Ez a reményen túli esély, a (bármily parányian) lehetséges valószínűség.

Tornai Virágkehely című verse azért fontos mű, mert megmutatja, hogy a vallásos hitet meghaladó, gondolkodó, a cortex cerebri, a szürkeállomány embere miként viheti tovább elődeinek azt a hatalmas tudását, amely a hitre épült - akkor is, ha Ady hitetlenül hívő istenes műveinek tanúsága szerint már száz évvel ezelőtt kikezdte az önálló gondolkodás és a belőle született kétely a vallásos tudatot, a hitet. Lényegesnek tartom azonban, sőt perdöntőnek, hogy Tornai megtartja az Ady-vers egyik kulcsszavát: a színét, mely

13