Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Alföldy Jenő: Az önviszonyítás költészete : Egy Tornai-vers Adyra hangolva

Előtérbe kerül alapvető világnézeti fölismerése, amelyen sok évtizede töpreng versben, prózában, magányosan tűnődve, vitázva barátaival és okulva a könyvek sokaságán, a megismerésnek szinte bármelyik területén, legyen az ontológia, ismeretelmélet, kozmológia, mitológia- és vallástörténet, biológia vagy esztétika. Arról győződött meg, hogy a filozófia és a filozófiai töltésű költészet sem lehet meg többé a többi tudományos fölfedezés nélkül. Ha legjobb kozmológiai ismereteink kizárják bármely vallás istenének létét, akkor azt a költészetben is tudomásul kell vennünk valamiképpen. Az istenes költészet létjogát persze nem veti el, mert valóságos lelki szükségletből fakad - neki magának is vannak istenes versei. Ám a Virágkehelyben saját felvilágosodott és mítosztalanított gondolatai nyomulnak az Ady-költemény poétikai keretébe, hogy betöltsék tudatunkat a kozmosz másféleképpen irgalmatlan törvényeivel, mint amelyeket Az Illés szekerén vallásos alapon hirdet. Ettől azért poétikai értelemben az ő verse is éppúgy látomásvers, mint Adyé, csak elszakad a mítoszi gyökerektől. Mindezek után megállapítható: a Virágkehely a műelemző számára önmagában nem elemezhető és nem értékelhető, csak Az Illés szekerénne 1 együtt, a két mű egymáshoz való viszonyításával, a hasonlóságok és eltérések bonyolult rendszerével. Ezt a viszonyítást kell követnie a befogadónak a Virágkehely olvasásakor ahhoz, hogy élménye teljes értékű legyen. (Belekalkulálva azt az „apróságot", hogy a kiemelkedő művek jelentéstartománya és sugallata kimeríthetetlen, így a „tökéletes befogadás" mindenképpen csak viszonylagos lehet.)

Tornai is használ mitológiai vagy vallástörténeti szimbólumot: a „virágkehely" nem más, mint a buddhista vallás szent virága, a lótusz, amely egyebek között a végtelenségre való nyitottságot jelképezi, de Isten, istenek, túlvilági lények és nagy ígéretek nélkül. A jelképek tekintetében létre is jön az egyezség Adyval: a költészet nem tagadhat meg valamilyen transzcendenciát, mely a vallásosságtól függetlenül vallási eredetű is lehet (mint Tornai versében a „virágkehely"). A szemléletességben, esetleg az elvont fogalmak kezelési módjában rejlő titok és a reá vonatkozó sejtetés nagyjából közös a két versben.

Ady oldalán az a gondolat áll, hogy az Úr - az ószövetségi, a sokszor könyörtelen Úr - milyen mostohán bánt legbuzgóbb hívével és igehirdetőjével, a bálványimádás bűnébe esett zsidó törzsekkel leszámoló, Jahve egyedülvalóságát állhatatosan képviselő Illés prófétával. Közvetítője és engedelmes eszköze a sorozatosan próbatételek alá vetett „választott nép" büntetésének, amelyet Jahve a (nem először) megtévedt zsidókra rótt: a Júdeára és Izraelre kettészakadt, természeti csapásokkal és egymás elleni háborúzással is sújtott zsidóságból csupán a hétezer igazak maradtak élve, miután a többség az egy igaz hit ellen fordult, és a pogány Baál isten „bálványimádó" híveihez csatlakozott.4

A próféta sorsa a hivatásából következik. Amikor csodatételekben bővelkedő küldetését Illés már teljesítette, és önnön utódjáról is gondoskodott Elizeusz személyében, az Úr egy forgószélben száguldó, tüzes szekérrel az égbe ragadta Illést. A jahveizmusban ez nem azonos a keresztény üdvözüléssel, mégis jutalomnak vehetjük Isten részéről. Ady verse azonban a Jahve akaratából megkövetelt, emberfölötti áldozatokat követelő prófétasors irgalmatlanságát láttatja velünk, sugallva, hogy részéről a költősors: prófétasors. Tornai esszében is foglalkozott Ady Az Illés szekerén című versével. Az Illés szekerén5 második sorát szabadon idézve így foglalja össze az Ady-vers tragikumát szentenciaszerűen: „Isten azt bünteti, akit szeret". A hívők ajkáról ez évezredek óta elhangzik olyankor, amikor az Úr tiszta lelkeket, kiváló embereket szólít magához időnek előtte, vagy sújt szerencsétlenséggel (például Jóbot, bár neki óriási veszteségeit mintegy sokallva megkegyelmez, sőt jutalommal halmozza el).

Fejtegetése szerint Ady saját meghurcoltatásait és értetlen fogadtatását vetítette bele Illés próféta történetébe. Az Illés szekerén nemcsak Illés prófétáról szól, hanem az „Illés- népről": az igazakról. Úgy hiszem, Ady közvetve annak a szellemi mozgalomnak a zász11