Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Vertlib, Vladimir: Az idegen szó tükrében : A drezdai Chamisso poétikai előadásokból

Lekerekítésül és elmélyítés gyanánt szeretném kommentálni néhány írótársam bizonyos kijelentéseit, illetve vallomásait, olyanokét, akik szintén bevándorlóként érkeztek Németországba, Ausztriába vagy Svájcba. Szeretném ily módon a nyelv, illetve nyelvváltás téma lehetséges megközelítéseinek egy szélesebb spektrumát bemutatni.

Catalin Dorian Florescu a következőképpen írja le a hazát; beleértve a nyelvi hazát is:

Energetizáló érzés, az élet általi átjártság érzete, „ha" és „ámde" nélkül, nyelvi hibák és a beszélgetőtárstól való félelem nélkül. Olyan meleg közegbe merül az ember, amelyben még lehetséges a gyógyulás. Egy elveszett rész visszatalál a többi részhez; az ember ismét egésznek érzi magát.

Az 1967-ben Temesváron született Catalin D. Florescu tizenöt évesen hagyta el szülőföldjét, Romániát, és telepedett át Svájcba. Engem ötévesen vittek magukkal a szüleim a Szovjetunióból, és tízéves (fizikai, de még távolról sem érzelmi) odisz- szea után kötöttem ki Ausztriában. Sem hely, sem nyelv nincs olyan a világon, amely megadhatná azt az illúziót, hogy egésznek érzem magam. Csak akkor érzem egésznek magam, ha tudom, hogy soha nem érezhetem magam egésznek. Egész-voltom ebben a hiányban áll. Alighanem épp ez az esélyem.

Ugyanily kevéssé találóak rám az 1963-ban Teheránban született Sudabeh Mohafez szavai:

írói nyelvem azon helyek egyike lett, ahol mindaz lehetek, amit lehetőségként magamban hordozok, ahol nem kell vagy-vagy döntést hoznom.

Ez nagyon szépen hangzik. Olyan kép, amilyet szívesen rajzolnak magukról a művészek. Egyúttal mások is szívesen látják őket ilyennek. Csakhogy nincs olyan hely, ahol mindazok lehetnénk, akik potenciálisan vagyunk. Ilyen értelemben teljesek csak halálunk pillanatában vagyunk; akkor mindent lezártunk, és a helynek (föltehetőleg) nincs többé jelentősége. Minden leírt mondatunkkal döntést hozunk valamely vagy-vagy kérdésben. A nyelv határokat von körénk. A nyelvváltás szintén határok közé szorít. Nagy kihívás, hogy ezeket először egyáltalán elérjük, s ha átlépünk rajtuk, újabbakba ütközünk.

A Pozsonyból származó, ám csaknem negyven éve Baselben élő író- és újságírónő, Irena Brezna szerint:

Itt [Svájcban] torzan-fogyatékosan hangzik az irodalmi nyelvem: önként csonkítom meg, hogy ne irritáljam túlzottan választékos és kultivált nyelvvel a beszélgetőpartnereimet. [...] Minél gondozatlanabbul és gyámoltalanabbul beszélek, annál inkább védve vagyok, amivel energiát tudok megtakarítani. Amíg nyilvánvalóan és érzékelhetően híján vagyok a tökéletességnek, addig nem jelentek konkurenciát, és békén hagynak. [...] Fia megkockáztatom, hogy a helyieket túlságosan csiszolt irodalmi némettel öntsem nyakon, akkor azt a saját pályájukon fitogtatott ingerlő fölényeskedésként értelmezik, és ellenségesen fogadják.

162