Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Vertlib, Vladimir: Az idegen szó tükrében : A drezdai Chamisso poétikai előadásokból

vagyunk. Aki nem képes, vagy nem hajlik rá, hogy a születéstől a halálig ívelő teljes életútját emigrációnak lássa, az az emberi létezésnek sem a mélységes sza- kadékait, sem a benne rejlő esélyeket nem ismerheti meg, illetve föl.

Konzekvensen továbbgondolva ezt az állítást arra a felismerésre jutunk, hogy a „kultúrák közötti írás" kifejezés szimbolikus jelentéssel terhes tautológia. Hiszen a kultúra - legalábbis ha méltán viseli ezt a nevet - egyébként is létezésünk köztességét hangsúlyozza. A nyelv is folyamatosan újjáteremtődik. Élete alkonyán senki nem a valaha, gyermekkorában megtanult „anyanyelvet" használja, és a bevándorlóknak, akik újjal kénytelenek fölcserélni eredeti kulturális környezetüket, s ennek részeként nyelvüket is, csupán átfogóbban, tudatosabban, gyorsabban és radikálisabban kell az állandó elidegenedésnek és bekebelez(tet) ésnek e folyamatát végigcsinálniuk. Ez a körülmény pedig az állítólagos perifériáról az úgynevezett centrumba helyezi át a nyelvváltáson átesett szerzők szövegeit. Az ezekben a textusokban mutatkozó irritáló momentumok és törések egy torz tükör darabjai, és csak aki elég bátor belenézni ebbe a tükörbe anélkül, hogy rögtön elfordítaná a tekintetét, az fogja a maga számára is fölismerni a „torzkép" valódiságát.

2001-ben nekem ítélték az Adelbert von Chamisso-díjat, amellyel nem német anyanyelvű, de németül író szerzők irodalmi teljesítményét ismerik el, illetve munkáját ösztönzik. A müncheni díjátadáson laudátorom, az osztrák költő, elbeszélő és migrációkutató, Konstantin Kaiser megjegyezte, hogy egy, a forradalmi Franciaországból a „felszabadító háborúk" Németországába menekült Chamisso de Boncourt-ról elnevezett díj óhatatlanul a német nyelvőröknek azon attitűdjét idézi emlékezetünkbe, amelyről egy „Német költőlexikon" („Deutsches Dichterlexikon") következő szavai árulkodnak: [Chamisso] „mindvégig hiányos német nyelvismerete ellenére egészen feloldódott a német szellemben". Nos, amint azt Konstantin Kaiser találóan megjegyezte, egészen jól lehet németül tanulni Chamisso „mindvégig hiányosan ismert német nyelvéből".

Az azonban, hogy a (Törökországból és Szíriából, az egykori Jugoszláviából, Olaszországból, Romániából vagy Lengyelországból származó) Chamisso-díjasok valóban „egészen föloldódnak a német szellemben", korántsem valami extrém, netán hajmeresztő gondolat, még ha másképp értendő is, mint ahogyan azt az említett lexikon szerzője vélhetőleg gondolta. A „feloldódás" mindig komplex folyamat. A megidézett „nemzeti szellemet" mindenekelőtt azok leplezik le a maga nevetségességében, s formálják végül át, akik felülemelkednek a többszörös identitás és a „tősgyökeresség" közötti látszatellentmondáson, és akik a nyelvet nem tekintik a (illetve egy bizonyos) nemzeti hovatartozást tanúsító igazolványnak.

A nyelvváltás problémája annyira összetett, hogy minden látszólag világos válasz banalizálással egyenértékű; más szóval hazugság, valamely részaspektusra való redukció, amely összefüggéseiből kiragadva elveszíti igazságtartalmát, avagy ironikus játék, művészi vagy kevésbé művészi tökéllyel űzött elkendőző taktika, amilyen például az én pubertásról fölállított elméletem.

161