Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Vertlib, Vladimir: Az idegen szó tükrében : A drezdai Chamisso poétikai előadásokból

Minél több szöveget írtam az emigránslétről és a számkivetettségről, s minél intenzívebben foglalkoztam más emigránsok hasonló témájú szövegeivel, annál gyakrabban jutott eszembe önkéntelenül ez az árnykép. Az illető szövegekben szinte mindig személyes tapasztalatokról vagy részjelenségekről esett szó, ugyanakkor mégis általános érvényre tettek szert; könnyen megtalálható volt a közös nevezőjük más emigráció- és idegenségtapasztalatokkal. Miközben olvastam és szerkesztettem ezeket a szövegeket, illetve a magaméit írtam, lassan megtanultam a perspektívaváltást, azaz a fénycsóva elfordítását, s a megvilágítással együtt fordult az árnyék is, anélkül, hogy valaha is megtagadta volna lényegét. Ily módon nemcsak a számomra jelenleg otthont adó ország, illetve az utam közbülső állomásait jelentő országok mélyebb megértésére nyílt lehetőségem, de jobban, értőbben tudtam hozzáférni azokhoz a személyes élményeimhez is, amelyeket korábban érdektelennek vagy közve- títhetetlennek véltem.

Amit íróként valaha is írtam, végső soron csak egy átfogó jelenség sajátos formájú árnyéka. A számkivetettség - ha nem is az egyetlen, de mind ez ideig kitüntetett fontosságú témája írói munkásságomnak - nemzetközi fenomén. S mint ilyen, szélsőséges formája és foka annak az idegenségnek és identitásvesztésnek, amely egész korunk egyik jellemző sajátossága. Lehet valaki számkivetett (exiláns) anélkül, hogy valaha is elhagyta volna szülőföldjét. A száműzöttség eme globális aspektusának felmutatását a kortárs művészet egyik legfontosabb feladatának gondolom.

Ami általában elmondható a hazáról, az fokozottan érvényes a nyelvi hazára. A többnyelvűség - különösképp a bevándorlók többnyelvűsége - mögött egy nyelv, a nyelv ideálképe dereng, amellyel mint engedelmes eszközzel „tulajdonképpen perfekt", vagy legalábbis megközelítően „perfekt" módon kellene tudnunk bánni.

Ám eltekintve attól, hogy perfekció a valóságban nem létezik, a többnyelvűség nemcsak nyereséget jelent, hanem redukciót és veszteséget is, ugyanis - ha a nyelveket köröknek képzeljük el - az átfedéseken kívül (amely területeken valóban két vagy több nyelvre kiterjedő nyelvi kompetenciáról beszélhetünk) mindig léteznek peremvidékek, ahol az ember menthetetlenül monoglott vagy majdnem monoglott marad. Ez rám ugyanúgy érvényes, mint a legtöbb bevándorlóra. Ez az említett egynyelvűség vonatkozhat bizonyos témakörökre, egyes szavakra, jelentheti bizonyos szavak, kifejezések más nyelvű megfelelőinek tényleges nemismeretét, avagy különleges érzelmi kötődést valamely nyelvhez, ami bizonyos helyzetekben vagy bizonyos témákról szólván lehetetlenné teszi a beszélő vagy az író számára bármely más nyelv használatát.

Ez az átfedéseken kívül eső egynyelvű terület vagy önkorlátozásra kárhoztat (ez az elsőgenerációs bevándorlók többségére érvényes), vagy fordításra kényszerít. Azonban mindennemű fordítás szükségképpen fikció. Minél perfektebb- nek tűnik, annál kevésbé sikerül.

Dzevad Karahasan boszniai író, aki 1993-ban menekülni kényszerült városából, Szarajevóból, egyszer úgy fogalmazott, hogy valamennyien emigránsok

160