Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Vertlib, Vladimir: Az idegen szó tükrében : A drezdai Chamisso poétikai előadásokból
rá. Azt gondolom, helyénvaló, ha egy szerző számot vet és ad az írói működését a háttérből meghatározó programmal, illetve programról, elemezheti és besorolhatja munkálkodásának eredményét, és elgondolkodhat az írói techné kérdésein, a szakmai fogásokon. Az alkotási folyamat, mint olyan, azonban olyasvalami, ami kicsúszik a konkrét-logikus-racionalizáló elemzés markából. Szélsőséges esetben úgy „jár" a szerző, mint ama százlábú a mesében, akit egyszer megkérdeztek, hogyan képes haladni anélkül, hogy elbotlana számtalan lába valamelyikében. A százlábú gondolkodni kezdett a kérdésen, és attól fogva egyetlen lépést sem volt képes tenni. [...] Hogy német nyelvű író legyek, nem volt számomra magától értetődő. Első írói próbálkozásaim nyelve az orosz volt. A németben a szavaknak jelentésük volt, anyanyelvem, az orosz szavainak mélyebb értelmük. A német nyelv szerkezetét először még meg kellett ismernem és tanulnom, rá kellett éreznem árnyalataira és többértelműségeire, amikor az orosz már jól hangolt hangszerként állt a rendelkezésemre, amelyen jól-rosszul, de mindenképp magabiztos ösztönösséggel voltam képes játszani. Végül azt a formát választottam, amelyben a leginkább sikerült kifejeznem gondolataimat: a német felszínt, amelyet gyakran, inkább tudatosulatlanul, mint szándékosan, az orosz nyelv mondatfűzése, melódiája és idiómái festenek alá. írói hazám a határvidék, az egyidejűség és az egymásmellettiség. A tényt, hogy soha nem lehetek biztos a nyelvemben, hogy „bizalmatlan" vagy legalábbis kritikus vizsgálat tárgyává kell tennem olyan szavakat és megfogalmazásokat, amelyeket mások intuitív magabiztossággal használnak, előnyként értékelem. Ez az előny abban áll, hogy könnyebb saját írásomat kritikai távolságtartással szemlélnem, ami megkönnyíti lehetőségeim és korlátáim fölismerését. Úgy tartom, a distancírozás képessége általában véve is jellemző sajátossága az irodalomnak. Távolságokat kell fölépíteni, mielőtt valaki ismét közelíteni mer egy-egy témához. Nincs a német nyelvnek olyan szava, amely teljességgel elvesztette volna számomra idegenségét. Ám ez kínál egyszersmind esélyt, hogy új, olykor meglepő jelentést adjunk az ismert, és mégsem a teljes otthonosság érzetétől kísérten ismert szavaknak, illetve szokatlan szövegkörnyezetben tudjuk szerepeltetni őket. Az emigrációba kényszerült emberek számára a haza szinte mindig köztes világ, vagy - még inkább - valós fikció. Fikció, mert nincs olyan emigráns, aki ne alkotna magának valamely ideálképet egy hazáról. (Csak a nem emigránsok tudják kivonni magukat a kényszer alól, hogy gondolatban foglalkozzanak ezzel az ideálképpel.) Az emlékezet és az észlelés mindegyre új képpé rendezi össze a megélt és (át)érzett momentumokat. A kép reális, mert az egyes képekből végül egy éles körvonalú árnykép kerekedik ki. Az árnykép könnyen megváltoztatható. Csak a fény forrását-irányát, más szóval a nézőpontot kell módosítani. Egy túlzottan plasztikus képen nem ismerni fel egykönnyen az éles kontúrokat. Nagyon alaposan meg kell néznünk, hogy meg ne téveszthessen bennünket a puha ecsetkezelés, a lágy összbenyomás. 159
