Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Vertlib, Vladimir: Az idegen szó tükrében : A drezdai Chamisso poétikai előadásokból

komolyan veszi őket. Hiszen ami le van írva bennük, az „valóban megtörtént"- ez teszi őket különösen vonzóvá és érdekessé. Nos, említettem már, hogy az „igaz" történetek többnyire fikciók, míg az úgynevezett fikciók általában önéletrajzi mag köré épülnek. Ennek ellenére gyakran „komoly irodalom"-nak tekintik az egyiket, míg a másik „csak" önéletrajzként vagy riportként (tényirodalomként) jön tekintetbe, s ily módon - minden, alkalmanként kiemelt és méltatott erénye ellenére - egy fokkal alacsonyabbra helyeztetik a regény- és drámairodalomnál vagy a líránál. Ezt az előítéletet nemritkán rávetítik a szerzőre is, akitől hol az „irodalmi írás" képességét vitatják el, hol azt, hogy „igazi" íróvá fejlődhessék. Előfordul, hogy mindkettőt.

Egy személyes példa erre: Tranzitállomások (Zwischenstationen) című könyvem regény. A recenzensek, akárcsak az olvasók, mindazonáltal többségükben azzal az előfeltevéssel olvasták, hogy önéletrajz, tehát mindaz, amit megjelenítek benne, pontosan úgy történt meg a valóságban is.

Körülbelül egy évvel a könyv megjelenése után kiadóm úgy határozott, hogy eladja a Tranzitállomások zsebkönyv formátumban való megjelentetésének jogát. Egy nagy paperback-kiadó két munkatársnője élénk érdeklődést mutatott a könyvem iránt. Egy másik kiadó azután ráígért az imént említett kiadó által fölajánlott árra, a kiadói hölgyek főnöke azonban nem volt hajlandó „licitálásba bocsátkozni", vagyis emelni az általa kínált összeget, ama fölöttébb jellemző indoklással, hogy: „Nem éri meg ennyit fektetni Vertlibbe. Nem igazi író. Kötve hiszem, hogy a két önéletrajzi regénye után ír még könyvet. Meglátjátok, szépen vissza fog térni az újságíráshoz."

Ez 1999-ben történt. Nem tettem meg az illető kiadói főnöknek azt a szívességet, hogy „visszatérjek" a zsurnalizmushoz.

A kérdés, hogy a Tranzitállomások című regény mennyiben tekinthető önéletrajzinak, illetve a képzelet szülöttének (azaz „irodalminak"), ezzel mindazonáltal nincs még megválaszolva. Milyennek mutatkozik ebből a szempontból a könyv? Ha egy épülethez hasonlítanánk a regényt, úgy azt mondhatnánk, az alap és a külső falak önéletrajziak, az enteriőr, a félemeletek, a lépcsők, és talán egyik-másik erkély ellenben kitaláltak. Édesanyám 1973-ban valóban egy biztosítótársaság központjában dolgozott takarítónőként. Délutánonként magával vitt a munkába. Egy nap bennrekedtünk a leállt páternoszterben. A takarítónők között volt egy főnökasszony, aki azonban a valóságban sokkal barátságosabb volt, mint regénybeli „mása" az illető jelenetben. S a többi regényalak? Valamennyiükkel találkoztam, még ha más helyeken és időben is.

Milyen jeleneteket, eseményeket választ ki irodalmi nyersanyagul az ember? Mindabból, amit megélt, látott, hallott, mi alkalmas irodalmi „hasznosításra"? Vannak élmények, amelyek drámai voltuk ellenére - vagy éppen annak folytán- annyira tipikusak, hogy klisévé silányodnak, s ilyen módon irodalmilag érdektelenné, fölhasználhatatlanná válnak. Hol keressük tehát a jellegzetest-példaérté- kűt és általános érvényűt - úgy, hogy egyszersmind a szokatlant, az érdekeset és izgalmasat is kidomborítsuk? Ügy vélem, ez az egyetlen kérdés, amelyet egy szerzőnek nem kell megválaszolnia, és az esetek többségében nem is tud válaszolni

158