Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Vertlib, Vladimir: Az idegen szó tükrében : A drezdai Chamisso poétikai előadásokból
hanem éppenséggel magától értetődő. Jellemző, mely tulajdonságait domborítja ki és milyen magatartásmódjait hangsúlyozza egy-egy irodalmi alaknak, illetőleg mely részleteit emeli ki egy-egy tájnak a szerző, hogy akit vagy amit leír, érthetővé, illetve érdekessé tegye olvasói számára. Éppígy jellemző, hogyan épít föl egy plotot, és milyen nyelven prezentálja azt. Egy-egy szerző „gyökereiről" elsősorban humorának természete, s még inkább az érzések és a határhelyzetek leírására, megérzékítésére választott képei árulkodnak. A bevándorlók irodalma ezzel szemben egyértelműség helyett bizonytalanságot generál, éspedig nemcsak azért, mert a szerző nézőpontja s érdeklődésének súlypontjai nem feltétlenül egyeznek meg egy saját szülőföldjén-hazájában élő emberéivel, hanem mert a szövegének alapjául szolgáló érzelmi háttér - ahogyan a világot érzékeli és interpretálja - egy köztes kulturális szférára utal. Az a magátólértetődőség, amellyel egy „hazai szerző" szövegének kultúra- és mentalitásfüggő kódolását elvégzi, hogy megfeleljen bizonyos olvasói elvárásoknak- vagy éppen szembemenjen velük -, hogy különböző hangulatokat teremtsen, irritáljon vagy információkat közvetítsen, a „migráns irodalmat" csak részben, illetve feltételesen jellemezheti. Hiába ír ugyanannak a közönségnek a „bevándorolt író", mint a saját országában élő és alkotó, nála a „fiktív ideális olvasó", amelyre szövegének megalkotásakor elméleti ellenőrző instancia gyanánt szüksége van, soha nem lehet azonos egy „hazai szerző" „fiktív ideális olvasó"-jával. Ez magyarán annyit tesz, hogy a „bevándorolt szerző" még ha akarná, sem tudná letagadni többszörös identitását. Ahogyan egy „hazai szerző" (ideális esetben) jól megérthet ugyan egy migránst, ám teljességgel belehelyezkedni, és azt érezni, amit ő, sohasem képes, úgy a „bevándorolt szerző" sem képes soha maradéktalanul magáévá tenni egy hazainak a perspektíváját; neki ugyanis nem hazai céhtársa nemzedékről nemzedékre öröklődött kulturális és történelmi ballasztját kell cipelnie, hanem a sajátját- olyan terhet természetesen, amely a célországban szerzett tapasztalatok és az ottani kultúrával való intenzív érintkezés révén valami új, kifelé is, és egyes belső alkotóelemeit tekintve is nehezen behatárolható minőséggé lett. A „megismerésbeli értéktöbblet", amellyel egy „bevándorolt szerző" rendelkezik, azonban csak akkor „nyereség", ha annál mélyebben és pontosabban képes általa a világ többértelműségét és ellentmondásosságát megismerni. Az egyértelműségnek ez a hiánya végső soron csupán egy, a modern társadalmakra egyébként is szimptomatikusán jellemző tendencia tükre: hogy tudniillik egyre ritkábbak a környezetüktől, illetve egymástól világosan elhatárolt életvilágok, és hogy az érzékelés és az értelmezés új formái iránti nyitottság a saját önkép folytonos reflektálását, sőt megkérdőjelezését jelenti, azaz állandó kihívást. 3. tézis: Az olvasó számára közömbös, van-e egy adott szövegnek önéletrajzi háttere Az irodalmi közvélekedés - benyomásom szerint - ambivalensen viszonyul a „hitelesség" („autenticitás") fogalmához. Egyfelől az olvasók körében fölöttébb kedveltek az önéletrajzok, az élettörténetek és a riportok. Az irodalomkritika is 157
