Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Vertlib, Vladimir: Az idegen szó tükrében : A drezdai Chamisso poétikai előadásokból
maratoni táv lefutásával, ami valóban a megszokotton, a normálison felüli teljesítményt követel a testtől. Más kérdés, hogy egy súlyos betegségből való fölépülés olykor lényegesen nagyobb teljesítmény, mint egy maratoni futamra edzeni. Az irodalomkritika mindenesetre hajlamos a beskatulyázásra, s arra, hogy le is zárja ezeket a skatulyákat ahelyett, hogy szétfeszítené-ledöntené a fiókos szekrény falait. Egy példa erre, amelynek nincs köze a bevándorlók irodalmához, nézetem szerint mégis tünetértékű az imént említett hajlam, azaz a klisék átvétele- megerősítése és a skatulyázás vonatkozásában. Iris Radisch, az ismert kritikusnő a kilencvenes években tagja volt a klagenfurti (ma Németnyelvű Irodalmi Napoknak [Tage der deutschsprachigen Literatur] nevezett) Ingeborg Bachmann Irodalmi Vetélkedő zsűrijének. 1999-ben a vetélkedő egyik résztvevője Ruth Erath svájci írónő volt. A bírálók különböző momentumokat kifogásoltak az írónő szövegében. Engem azonban nem az irodalmi kritika irritált, hanem Iris Radischnak egy megnyilatkozása, amely csak látszólag szólt az irodalomról. Radisch asszony azt vetette Ruth Erath szemére, hogy története egy svájci faluban játszódik. „Miért ír", bosszankodott a zsűri jeles tagja, „annyi író egyre-másra falusi történeteket? Urbánus irodalmat akarunk végre, amely nagyvárosaink életét tükrözi, vagyis ott játszódik, ahol a lényeg történik." Semmi kétség: Radisch asszony tudja, mi a lényeg, s mindaz, ami Berlin, Hamburg, Köln vagy München városhatárán kívül esik meg, nem egyéb a sivár provincialitás kifejeződésénél... 2. tézis: Minthogy nincsenek többé „tiszta" nemzetállamok, ma már nemzeti irodalmak sem léteznek A bevándorlók irodalma gyakran korszerűbb, s ezáltal „modernebb" az úgynevezett nemzeti irodalomnál, hiszen közvetlen vagy közvetett módon tematizálja, vagy legalábbis képes implicit módon közvetíteni a többszörös identitás, a kölcsönös egymásra-hatás és a szakadatlan változás kérdését. A született német vagy osztrák, tehát „hazai" szerzők regényei sok esetben nem tagadják ugyan le külföldi előképeiket, ám rendszerint az idebent és az odakint, az itt és az ott világos különválasztását implikálják. A „hazai szerzőknek" az esetek többségében meglehetősen világos elképzelésük van arról, mik a németek vagy az osztrákok legfőbb karakterisztikumai. Irodalmi és esszéisztikus szövegekkel való sokéves foglalatoskodásom és számos szerzőhöz fűződő személyes ismeretségeim alapján veszem magamnak a bátorságot ehhez a kijelentéshez, noha tudom, hogy írókollégáim közül sokan hevesen fogják vitatni. A „hazai szerző" önmagát, csakúgy, mint műveinek szereplőit saját országa kultúrája, történelme és mentalitása részének látja. Olvasóinál előfeltételezi ennek a kultúrának, a kultúra finom árnyalataira és mélyrétegeire is kiterjedő ismeretét. Ha pedig szövegeiben olyasvalamiről ír, amely valóságosan vagy vélhetően kívül esik ezen a kulturális téren - tehát ha például idegen országban játszódik a cselekmény, ha a szereplők (némelyike) bevándorló(k), idegen(ek), vagy általában véve „másmilyen" ember(ek) -, akkor ezeket a jelenségeket vagy személyeket, művének irodalmi értékétől függetlenül, német, illetve osztrák szemszögből, német, illetve osztrák olvasók számára ábrázolja. Ez nem fogyatékosság, 156
