Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Vertlib, Vladimir: Rosa Masur különös emlékezete

fél városon, mert állítólag valahol még árultak kásánakvalót, tejet, sőt krumplit is. Többórás sorbanállás után többnyire hamisnak bizonyult a szóbeszéd.

A pénzünk már egyáltalán nem ér semmit. Egészen nyugodtan el is tüzelhetnénk vagy elhasználhatnánk vécépapírnak. Csak aranyat, drágaköveket vagy egy-egy karórát lehet a feketepiacon élelmiszerre cserélni. Elektromos áram, tüzelő és vezetékes víz nincsen már. A csővezetékek befagytak vagy elrepedtek. A folyóból merünk vizet, vagy havat hozunk be az utcáról. Még az ágyban sem vetjük le a kabátunkat. Kint az ablakpárkányon mínusz negyven fokot mutat a hőmérő; évtizedek óta ez a leghidegebb tél. A székeket kézhezálló hasábokká aprítom, amelyeket lassanként a szobánkban álló kis öntöttvas kályhába dugdo- sok. Amikor a bútoraink elfogynak, a könyveket tüzeljük el. Egypárat azonban nem hajítok a tűzbe; nem bírnék tovább élni nélkülük.

A kiadóm beszüntette működését. Most futószalag mellett dolgozom egy lőszergyárban, ahol légvédelmi ágyúk lövedékeit gyártják. Munkába menet mindig elhaladok olyanok mellett, akik nem bírták tovább, és igyekszem nem nézni a halottak arcába. Aki otthon hal meg, azt takarókba csavarva gyerekszánkókra rakják. Nap mint nap szánkók százai és ezrei. Szinte mindig nők azok, akik a mély hóban a város temetőibe vonszolják őket. A férfiak a fronton vannak vagy már halottak. Gyengébbek az asszonyoknál; ők halnak meg először.

Korán reggel megyek el otthonról. Síbotokkal a kezemben; másként járni sem volna erőm. Az ellenséges repülőgépek miatt a körülzárt városban tilos világosságot gyújtani. Tapogatózva haladok előre. Fekete foltok a házak a sápadt-szürke ég háttere előtt, fekete foltok a halottak a fakókék havon. S mindehhez a bom- batalálatos házak kitört ablakain, üres folyosóin és lépcsőházain átsüvítő szél bömbölése. Ahogy világosodik a reggel, látom a falakon a belövések nyomait; leszakadt, lógó vezetékeket és a széltől az első emeleti párkányokig feltornyozott hókupacokat látok, kiégett villamosokat, teherautókat és buszokat.

A gyárban van áram. Déltájban levest kapunk. Csak össze ne roppanjak a kimerültségtől! A mellettem jobbról és balról dolgozó asszonyokat már kétszer lecserélték; nem tudom, akiket leváltottak, meghaltak, vagy netán evakuálták őket a Ladoga-tavon át. A Wehrmacht csaknem teljesen körülzárta a várost; már csak a tó felé szabad egy folyosó. Engem vajon mikor evakuálnak? Akiket a német tüzérség ostromzárján átvágva teherautókon átvisznek a tó jegén a túlsó partra, azokat biztonságos keleti vidékekre szállítják, ahol van mit enni, és nincsenek bombázások. A jégen átvezető sávot, amelyről eltakarították a havat, az élet útjának nevezik. Sok halottat őriz a jég. A túlparton, mesélik, van kenyér és húskonzerv. Aki mohón teletömi velük a hasát, azt mondják, gyomorgörcsökben pusztul el. Jobb egyszer jóllakni és elpatkolni, mondják sokan, mint a fejadagokon tengődve lassan éhenhalni.

Gyerekeim a dermesztő hidegben várnak rám otthon. A jegygyűrűmet és az ékszereimet, amelyeket a Leningrádba való áttelepülésemkor kaptam ajándékba anyámtól, nekiadtam a szomszéd öregasszonynak, hogy vigyázzon a gyerekeimre, amíg a gyárban vagyok. Ismer egy tisztviselőt az élelmiszer-elosztó hatóságnál, akinél be tudja cserélni az ékszert kenyérre, sűrített tejre és hajdinára. Ezekből juttat nekünk valamennyit. Megengedheti magának, hogy nagyvonalú

62