Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Vertlib, Vladimir: Tranzitállomások

Az ellopott pénzre gondoltam, és megráztam a fejem.- Akkor Izrael vagy Ausztria?

Sírva fakadtam. Izraelbe nem akartam visszamenni, és nem voltak jó emlékeim Ausztriáról sem; eszembe jutottak a sivár, vigasztalan lakások és a sok ember, akik gúnyosan „jöttment"-nek, idegen kölyöknek neveztek. Hangosan zokogtam. - Sehová nem akarok menni - mindössze ennyit tudtam mondani.- Szóval Ostiában szeretnél maradni - állapította meg apám.

Megint megráztam a fejem.- Ez így nem logikus - szögezte le anya. - Ha sehova nem szeretnél menni, akkor itt akarsz maradni. Nagy fiú vagy már, át tudod látni az ilyen összefüggéseket.

Összefüggéseket át tudtam látni, mégis adós maradtam a válasszal a szüleimnek. Még mindig bömbölve ide-oda kezdtem járkálni a szobában.- Békén kéne hagynunk - vélekedett anyám.

Pillantásom a könyvekkel megpakolt bőröndre esett. Hirtelen ötlettől sarkallva megragadtam, és a megdöbbent Carmen mellett, pillantásomat a földre szegezve, kicsörtettem vele a szobából.

Lerohantam a lépcsőn, és átvágtam a piazzán. Zinajda Boriszovna pirogos standja nem volt ott a szokott helyén. Elszalasztja az esti vevőket, gondoltam, és mindez csak miattam. Erre a gondolatra ismét bőgni kezdtem. Néhány asszony kérdezett tőlem valamit olaszul, amit nem értettem. Továbbloholtam a város felé, kifulladtam, sajgott a karom - biztos voltam benne, hogy hosszabb lett, mint volt. Ha még egy óráig cipelem a bőröndöt, gondoltam, simán el fogom érni az ujjam hegyével a lábujjaimat.

Az utcáról a kőlépcsőkön lementem a strandra, levettem, és a bal kezemben hoztam a szandálomat, míg a jobbal a bőröndöt vonszoltam a homokon.

Lement már a nap; a szürkületben szinte feketének látszott a tenger. A strand teljesen néptelen volt már. Föltűrtem a nadrágom szárát, két kézzel erősen fogtam a bőröndöt, és belegázoltam a vízbe. Most, a nyári nap végén melegebbnek éreztem, mint máskor. Mindkét karommal lendületet vettem, tettem egy fél fordulatot, és a tengerbe hajítottam a bőröndöt. Nagy toccsanás után elmerült, majd egy pillanatra ismét a felszínre bukott, mielőtt végképp eltűnt a megtörő, tajtékos hullámokban. Olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha a legdrágábbat veszítettem volna el, amim csak volt. Elképzeltem, amint a könyvek megszívják magukat vízzel, semmihez sem hasonlító csomókká formátlanodnak, amint a só szétmarja a betűket, amelyek gyerekkorom hűséges kísérői voltak. S eközben rettentően sajnáltam magamat, és újra sírnom kellett; leültem a homokba, s anyám szavaira gondoltam, hogy tudniillik már nagy vagyok, és rájöttem, hogy igazában nem szeretnék nagy lenni, és hogy az élet állítólag szép és kellemes, amilyen sohasem volt, és nem is lesz soha.

Nyers és barátságtalan hang riasztott föl. Rövidnadrágos, kék csíkos pólót viselő sovány férfi tartott felém. Rohanni kezdtem, végig az úton visszafelé, ahogy csak a lábam bírta, át az utcán és a téren, a kapun és az udvaron, a kifeszített szárítókötelek alatt, be a házba. Fönt, a második emeleten nyitva volt az ajtó.

59