Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Rabinowich, Julya: Hasábfej
Sápadt nénikém kinyitja az üvegajtót, és meglengeti az orvos orra előtt az osztrák útlevelet. Erre ez a következő félórában kipasszíroz belőlem mindent a bécsi Greenpeaceről és a zöldekről, és eszében sincs kezelni. Örülök, hogy megmenekültem a harcias injekciós holmitól, és ijedtemben már nem fáj semmim. Végül a bálnák védelméről szóló dicshimnusz közepette távozik, és magamra hagy a „menthetetlenül túlzabált, gyomoringerlékeny" diagnózissal. Ismét elalszom, és a sötétség beálltáig már nem is kelek föl.- Halkan - mondja Ljuba. Zihálva kapaszkodik föl az utolsó lépcsőfordulóban, miközben én különös ábrázattal meredek a zöldre lakkozott ajtóra, és rajta ugyanarra a kopott névtáblára, amely régen fél méterrel a fejem fölött volt. A felszólítás teljesen fölösleges, alig merek sóhajtani, nehogy azok ott benn meghalljanak. Nem tudom elhagyni az árnyak birodalmát, bármennyire erőlködöm is. Én magam hívom vissza ostobán magam, én magam dőlök be újra meg újra a régi trükknek, és hátrafordulok. Át vagyok fagyva a nyirkos-hideg széltől, amely a temetőtől egészen idáig kísért bennünket, sem a kabátom, sem a sálam, sem a bőröm nem áll ellen neki. Ljuba esernyőjét még mindig a kezemben tartom, mint Mary Poppins, aki arra vár, hogy megforduljon a szél.- Na, csöngess már! Parfümje még a szavai előtt elér, vaskosan, melegen, olyan szag, amely szorosan beburkol, mióta elhagytuk a barna műanyag lakást. Biztos vagyok benne, hogy már át vagyok itatódva vele, és még Bécsben is ezt a szagot fogom árasztani, mint előzőleg már útközben is a buszon, és aztán a hosszú gyaloglás alatt, a temető felé, apám sírja felé menet. Mialatt a temető zsidó részlege felé közeledünk, lépteim egyre lassúbbak, halkabbak, csoszogva vonszolódnak a kavicson. Szép, öreg sírkövek, részben már a növényzet alá rejtőzve, mint öreg sárkányfogak merednek elő a földből. Köd van, mint olyan gyakran ebben az évszakban Szentpéterváron. Valahol hattyúk vannak, hallom sikongatásukat a ködön át. Régen Adával etettem őket a szomszédos parkban, miközben ő a Hattyúk taváról mesélt. A szegény fekete hattyút szerencsétlenség érte a többi hattyú szerencséje révén, viszonzásul én nem büntettem semmivel. A ricsaj veséig hatol. Próbálom megfogni Ljuba kezét, aki teltsége ellenére elég tempósan menetel mellettem. Vastag egyujjas bőrkesztyűt visel, amelyről lecsúszik a kezem, anélkül, hogy ő észlelte volna próbálkozásomat.- Virágokat ültettünk ide - mondja szakértőn. - Ha akarsz, te is elültethetsz néhányat. Hallgatok. A sír munkával jár, jegyzi meg, de már régóta ápolja, Baba Sara és a férje, akit már nem ismertem, szintén itt fekszenek. Ljuba hangja olyan, mintha rokonait látogatná meg, olyan magától értetődő, ami számomra teljesen ismeretlen. Gyakran kell seperni, a fű belepi a sírlapot, de erős tisztítószerrel egész jól el 43
