Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Rabinowich, Julya: Hasábfej

találnak, hogy úgy érezzem, érdemes volt ideutaznom. Heteket töltöttem merész kombinációk összeállításával.

A tejüveg ajtó félresiklik, meglátok egy kövérkés, szemüveges, idősebb nőt, aki várakozva dől előre. Rajtam kívül nincs senki, aki elé kijöhetett volna. Tétovázva indulok meg feléje. Ő volna az én csinos Álla nénim? A miniszoknyás, vidám, vörös hajú nő, aki meséket olvasott fel nekem? Arca örömet sugároz. Nevemen szólít. Miska. Megérkeztem.

Mikor elhagyjuk az épületet, hogy a buszmegállóba menjünk, úgy érzem, hogy egész elviselhetetlen súlyával cuppogva tapad a föld a cipőtalpamhoz. Leküzdöm a pánikot, és erőlködve föltépem a lábam, hogy elszakítsam magam Oroszország-Anyácskától.

A Szentpétervár felé haladó járművön vigyázzállásban szorongunk a népes utazóközönségben. Zsúfolásig teli a busz, hátsó fele szikrákat szórva súrlódik minduntalan az aszfalthoz. A szülővárosomba való belépést elhomályosítja egy öregasszony ritmikus rikácsolása a hátunk mögött. Csak mikor kivergődünk az utcára, tűnik fel nekem, hogy nemcsak úgy találomra szitkozódik, hanem engem vett célba. Pár lépés után, a dagadó szóáradat közepette, ellenségesen és váratlanul jól belém is csípett. Tátva marad a szám. Felháborodásában magánkívül rám ordít, hogy azonnal hagyjam el a várost. Az olyanok, mint én, Oroszországnak nem kellenek. Gyalázat! Nénikém nyugodt-agresszívan reagál. Hozzá hasonlóan nagy svádával elhessegeti, és remekül szórakozik rajta.

Levonszol a metróba. A mély mozgólépcsőt használjuk, amelyet pompázatos csillárok szegélyeznek. Fényük egyhangúan fakó hajzatokra, ruhákra és arcokra hullik. A falakat márvány burkolja. Az emberek megfordulnak utánam, van, aki rám nevet, van, aki kinevet. Valaki a remény kék madaraként üdvözöl. Úgy döntök, hogy a gyűrött sapkát gyorsan előveszem a hátizsákból. A nagynéni el van ragadtatva. Van beszédtémája a következő hetekre.

Mihelyt a földalattin ülünk, előkotor egy műanyag zacskót, és a kezembe nyomja. Kinyitom, és furcsa, fekete torzsákat pillantok meg, repedéseikből tésztás masz- sza türemkedik elő. Banán? Igen. Háromhetes banánok. Nekem kutatta fel, és megőrizte érkezésemig, anélkül, hogy egy darabkát juttatott volna belőle magának.

Bűnösnek érzem magam, bűnösnek, amiért nekem a bőség kell, míg ő oly magától értetődően meg akarja osztani azt a keveset, amije maradt. Bűnösnek, amiért én ezt az országot, amely minden félelmem ellenére különös bizsergést is kelt bennem, bármikor elhagyhatom. Legyűrök egy fél antik banánt.

Hallgatunk a végállomásig, elhaladunk a valaha pazar, mára azonban lezüllött Téli Palota mellett, amely még mindig tiszteletet parancsol, már csak nagy méreteivel, hatalmas, kovácsoltvas lámpásaival is. Az óriási bejárati kapukhoz vezető széles lépcsőkön urasági fogatok helyett kis gyalogosfigurák feszülnek neki esernyőjükkel a harapós szélnek.

Végig a zegzugos utcákon, amelyeket velencei hangulatú kanálisok és kőhidak kísérnek, kis, kedélyes faburkolatú falatozóbódék mentén, némelyiknek teljesen

39