Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Tarján Tamás: Kritikusi botanika : Gerold László : Retro
regényben, amely ha nem a vajdasági magyar irodalomban jön létre, könnyen bestsellerré is válhatna" - vetette papírra a huszonéves kritikus a nála egy esztendővel fiatalabb huszonéves íróról. Tömény bekezdés, annyi szent. Stiláris oldalvágásokkal cikázik a minősítés szintjei között, ki nem fejtett módon utal lokalitás, marginalitás negatív vonatkozásaira, közben a „nem a legmakulátlanabb" értékelést nyilván nem a regényre (vagy írójára), hanem - mint ki is jelenti - az alkotás egyes szereplőire vetíti. (A felcserélés véletlenszerű lehet, tolihiba. Gerold számos esetben rögzíti: az irodalmi alkotás elsődleges, döntő specifikuma a szövegszerűség, nyelvi megalkotottság. E nyelvi szféra „viselkedik", hat, mozog - magának a regénynek nincs „morálja" stb.) Rögtön ezután (rögtön? Csak az ábécés haladásban, de valójában huszonkét évvel később) Végei 1989-es drámagyűjteményét (Judit) alig méltatja jó szóra, sőt úgy is fogalmaz: „számomra ez nem irodalom", és az írót sem kíméli: „évek óta folytatott ambivalens közszereplését nem tudtam, s ma sem tudom akceptálni". A „fűrészporral töltött" alakok „frázisos" dramaturgiája után - vagyis húsz oldallal és bő tíz évvel odébb a Retróban - egy Végel-röpkritika is olvasható, a 2000-re datált Peremvidéki élet kritikája. Regényt és drámákat követően cikkek, esszék: egy harmadik műfaj, s megint eltelt egy dekád, „...nemcsak a század utolsó évtizede, hanem az utóbbi negyven-ötven év felett mond fölöttébb elmarasztaló ítéletet - szól a summázat. - De míg a legújabb események kapcsán kifejtett nézetei igencsak találóak, a Tito-korszakról közölt meglátásai, bár sokszor pontosak, inkább afféle lépcsőházi bölcselkedésnek, utóokoskodásnak tűnnek. Ettől s az időnkénti bántó nyelvi pongyolaságoktól eltekintve Végei László könyve, mint írásai általában, elgondolkodtatóak, párbeszédre, sőt óhatatlanul - ahogy a jugoszláviai helyzet is - vitára ingerlőek". Mindebből - megfelelő összevetéssel - leszűrhető: bizonyára valóban az ambivalens szó fejezi ki legpontosabban, hogyan viseltetik a kritikus Gerold az író Végei (művei) iránt. Az időtelés, az idők változása, illetve az ezzel járó társadalmi, esztétikai és egyéb változások persze Gerold Lászlót eleve foglalkoztatták. Utasi Csaba Csak az emberek (2000) című kötetéről írta: „Mivel Utasi válogatása [jugoszláviai magyar versek és hozzájuk írt kommentárok -T.T.] nagyrészt a hetvenes években készült, s esszészerű verskommentárjai is ekkor íródtak, óhatatlanul felmerül(het) a kérdés, milyen mértékben kezdte ki őket az idő, ma mennyire frissek, érdekesek. Lévén azonban, hogy Utasi válogatása elsősorban poétikai, líratörténeti szempont szerint történt, a versek a kommentárokkal együtt figyelemre érdemesek". Ugyanez áll Gerold László gyűjteményére is: mivel eszmefuttatásai lehetőleg nem hagyják el az esztétikum terepét (s ha mint zoon politikon érvel, jobbára erkölcsi meggyőződésének ad hangot), kitűnő kalauzul szolgál a múltból a jelen felé tartó tájékozódásban. Szükségképp azon korlátokon belül, melyeket kritikusi megbízatásainak részleges alkalmisága, illetve a válogatás ténye emel. A Retro cím részben vissza is vonja a múltból a jelen felé tartó tájékozódás irányát, azaz egy irányát. A kritikák tisztán az elrendezés és az idő haladása-mozgása révén hasonló vonással bővülnek a Retróban, mint amellyel a szerző Bori Imre közelítését írta le az 1985-ös A magyar irodalom modern irányai I. terjedelmes analízisében: „»Visszafelé-olvasásnak« neveztem Bori Imre módszerét, olyan szemléletnek, amely a szár felől, a virágok ismeretében keresi a gyökereket, sőt a csírát próbálja megtalálni. Ezzel magyarázható, hogy nem teljes vizsgálatát végzi el a néhány évtizednek, vagy egy-egy életműnek, csak azokat a jeleket, mozzanatokat, töredékeket vagy műveket veszi számba, amelyek a modern irodalmi jelenségek szempontjából fontosak lehetnek, előzménynek tekinthetők". Gerold László kritikusi botanikája, e nagy biztonságú és széles látókörű, érzékeny szakértelem, a legváltozatosabb (mű)fajok értése, kritikai prezentálása a visz- szafelé olvasás teoretikus programja, koncipiáltsága helyett - maradva a metaforikusságnál - virág és szár, gyökér és csíra egyszerre szinkron és diakrón, összevető bemutatását teszi lehetővé. Szenteleky Kornél nem szereplője a könyvnek, de újra és újra elhangzik: ő volt az első jelentékeny magvető („Mindenki, aki két emberöltő óta irodalomhoz kötötte az életét a Vajdaságban, Szenteleky Kornél utódja: öccse, fia, unokája" - indít Bori Imre 1994-es Szenteleky-monográfiájának felütése). Az évjáratokat nézve az Új Symposion nagy nemzedéke is nyomatékosan nyeri el a kezdeményező szerepet. A „friss hang", a kétezres évtized zsendülése is megérinti a kritikust, aki - feladatából eredően - nem végezhet teljes vizsgálatot, adósunk azonban így sem marad. Működik a Refro-genealógia. Gerold színesen, élvezetesen ír, időnként az erős személyességet is vállalva. A megítélés mellett a közvetítés is erénye. Kitűnően idéz, az írói önminősítések közül a fontosabbját sosem hagyja futni. A feledés emlékezete című antológia kapcsán teszi közkinccsé a kiválóan használható szót Aaron Blumm kéziratából: „összeömlesztő eljárással" montírozott drámáját, a Hamlet halottat moslékdrámának nevezte. Hasznos a metanovella terminus bevetése és értelmezése Bognár Antal Textíliája (1976) kapcsán, és képszerű az esszélánc-tárlat minősítés Tolnai Ottó vallomáskönyvéről (Költő disznózsírból, 2004). Az expressis verbis kijelentések is nagyjából bizonyítást nyernek, ha „egybeolvassuk" a két ciklus vonatkozó szövegeit, illetve megtaláljuk a (félig-meddig véletlenszerű) „ellenszövegeket". Bányai János „talán az egyetlen rendszerben látó, gondolkodó kritikusunk" - csattan a következtetés már 1972-ben A szó fegyelme ismertetése végén. Az érvelés nem is annyira a további Bányai-kritikákban, hanem 109
