Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Tarján Tamás: Kritikusi botanika : Gerold László : Retro

például (negatív oldalról) a Vajda Gábor törekvéseit elmarasztaló bírálatokban rejlik (A magyar irodalom a Délvidéken Trianontól napjainkig roppant kemény feddést kapott 1994-ben stb.), vagy a Hornyik Miklósnak címzett kifogásokban manifesztálódik - a rendszernélküliséget illetően (Titokfejtők, 1988). Hozzászól a kérdéskörhöz a Böndör Pál Eső lesz (1970) című kötetéről írott recenzió egyik passzusa is. Példaszerű a körültekintés, a sem a szervilizmusnak, sem a trónfosztási elánnak nem engedő józanság, amellyel Gerold számba veszi a nagy irodalomtörténész, professzor úttörők, Sinkó Ervin, Szeli István és Bori Imre itt teret nyerő könyveit, összesen tizenegyet. A kortársi szépirodalmi kritika mértékadó művelésénél is alighanem sokszor súlyosabb mérlegelés Gerold László nagy léptékekben gondolkodó, az egyetemi oktató optikáját is működésbe hozó irodalomtörténet-kritikai, az irodalomtörténet-írás műhelymunkáira vonatkozó nem egy állásfoglalása.

Az Eső leszt fogadva, több mint negyven évvel ezelőtt, így festett a Gerold-mondat prototípusa: „Böndör - könyve tanúsága szerint - mindenképpen tehetséges költő, de arra is példa lehet ez a kötet, hogy a cselekvésre késztető ellenállás hiánya, vagy az önállósulás elementáris szükségletének nem teljes érvényű felismerése, féleredményeknek, lelki, gondolati eseménytelenségnek, mozdulatlanságnak, látszólagos lázadásnak lehet igen könnyen, biztonságosnak, tetszetősnek tűnő melegágya". A finomító közbevetések, kiegészítések olykor a mondat ellen dolgoztak. Napjainkra a kritikus - ahogyan egy esetben önmagát nevezi, Földi László 1990-es Az orgonák völgyében című kisprózáit felütve -, a „hitetlen Tamás" tagoltabban, jobban beosztott lélegzettel, letisztultabb stílusban beszéli el olvasásélményeit. Nagy Abonyi Árpád művéről (Budapest, retour) régebben tán egy-két mondatba szorította volna, amit itt négy meggyőző kis tételben állít (2008-as dátummal): „Számomra elsősorban erről [,,A senkifóldjén levés érzéséről", T. T.] szól Nagy Abonyi Árpád kisebbségiként jól ismert permanens kisebbségi életérzést kifejező regénye, melyet a kilencvenes évektől működésbe hozott »balkáni Horror Picture Show« csak tovább turbózott. S ezért vélem jó regénynek Nagy Abonyi könyvét, amelyet Bányai János kritikájában joggal nevez »a kilencvenes évek regényének«, s amely az újabb magyar emigráns-irodalomban, kivált itt a vajdasági termésben, fontos vállalkozásnak tekinthető. Azt sem hiszem, hogy regényként, tehát a megformálás tekintetében, elmarasztalható lenne. Inkább olyan alkotás, amely a jól megválasztott tematikát szolid írói eszközökkel teszi olvasmányossá."

Nem kelt szellemi pezsgést egy kritikai „tárlat", ha igaz, frappáns, időtálló megállapításait nem övezik vitatható mozzanatok. Geroldnak legkivált a névsorai, felsorolásai válthatnak ki berzenkedést. Ismét egy Bányai-könyv, az 1995-ös Talán így röpkritikáját szemlélve, Gerold az alábbiak szerint csoportosít (vagy erősíti fel kritikus kollégája csoportosítását): a huszonhárom bemutatott írószemélyiség között „jelentős magyar írók-költők" (Márai Sándor, Vas István, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Orbán Ottó, Böndör Pál) és „fontosak" (Szilágyi István, Kertész Imre, Bodor Ádám, Grendel Lajos, Rába György, Petri György, Tandori Dezső, Rakovszky Zsuzsa, Bállá Zsófia, Balassa Péter, Kántor Péter, Cs. Gyímesi Eva, Beck András, Tillmann J. A.) kaptak helyet. Aligha szerencsés az akarva-akaratlanul szembeállító két címke, s nincs irodalomértő, aki ne kezdené azonnal „átírni" e listát, hevesen „sakkozva" a két nagy névmezőn. Bori Imre Két költő (1967) című, Juhász Ferenc és Nagy László portréját nyújtó ikertanulmányát pásztázva Gerold „a mai magyar költészet két legkiválóbb képviselőjeként" nevezi meg a könyv alanyait. Aztán rögtön igyekszik vissza is vonni a dupla felsőfokot (hiszen „fejben" nyilván számol a zenitjén termő Illyéssel, tud Pilinszky egyre lepréseltebb verseiről, ellát Határ Győző kertjéig, és így tovább), ám ha kiszaladt a „(két) legnagyobb" jelző, akkor a szószerkezet elkezd önálló életet élni. (Egyébként épp a Bori-könyv kritikája is kiváló minta arra, hogy Gerold mindig tud a már megjelent társkritikákról - ez esetben egy sajátos kritikai jelenségről: diákolvasók megnyilvánulásairól is -, és bátran, befolyásolhatatlanul támaszkodik e forrásokra, a kritika műfaj művelését személyes teendőnek, de közös ügynek tételezve. Akár röpvitát is kezd, a recenzeálandó mű kritikája mellett valamely kritikájának a kritikájától sem fosztva meg minket.)

Szakembernek, irodalombarátnak tartogat további csemegéket, érdekességeket a Retro. A Varga Zoltán prózájáról (Szökés) 1990-ben keletkezett bírálat összevető módon Lászlóffy Csaba A szökés című, ugyanakkor megjelent kötetének hasonló című kisregényét ugyancsak elemzi. Ez csupán a kritika szövegéből világos, mert lévén Lászlóffy a romániai magyar irodalom képviselője, még az említett függeléki adatokból is kisatírozta a kötet egyneműségét, vajdasági arculatát óvó akarat.

Élvezetes határjárás a Retro Gerold Lászlóval, előre-vissza az időben. Léphaft Pál ugyancsak retro, az Új Symposion 1982-es januári-februári számából származó illusztrációi (töltőtollat variáló szerszámok; palackból kiszabaduló lapcím- és betűszellem, enyhén szólva dorong alakban) így együtt kissé zaklatott, szinte vicces motívumkeveredést idéznek elő a piros-fekete-fehér borítón. Ám 2012 januárjában a legszebb vajdasági magyar könyvek versenyén a zsűri elismerő oklevelet adományozott a Forum Kiadónak (a kötet az újvidéki Verzál Nyomdában készült). Valamiféle jelképes elismerő oklevél az egyetemes magyar kritikusi céhtől is megilleti Gerold László vállalkozását.

110