Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Ménesi Gábor: Valaminek vége van : (Csiky Gergely : Buborékok)
Ménesi Gábor Valaminek vége van (Csiky Gergely: Buborékok) A Cseke Péter által irányított kecskeméti színház közönsége már a korábbi évadokban is észrevehette, hogy a jól bevált receptek szerint készülő kommersz, kockázatmentesen szórakoztató produkciók mellett beépültek a repertoárba olyan előadások, amelyek a megszokottól némileg eltérő színházeszményt és gondolkodásmódot tükröznek, vagyis olyan koncepció formálódott ki, amely a felszínes szórakoztatáson túl mélyebb tartalmakat keres. Mindennek garanciája az impozáns rendezői gárda (Bagó Bertalan, Béres Attila, Rusznyák Gábor, Szász János és mások), akik közül többen visszatérő vendégek. Ami az utóbbi évadot illeti, talán túlzás nélkül elmondható, hogy a fenti szempontból a legtöbbet ígérő műsortervet sikerült összeállítani. Más kérdés, hogy a megvalósítás felemásra sikerült, néhány alacsonyabb színvonalú produkció mellett azonban több figyelemre méltó előadás született. Bagó Bertalan Bánk bánja mindenképpen az utóbbiak közé tartozik, nem érdemtelenül kapott meghívást a POSZT-ra. (Azt viszont sajnálattal vettem tudomásul, hogy Bagó előző kecskeméti rendezése, a kitűnő lényeglátó képességgel megragadott, Kőszegi Ákos összetett színészi játékának teret engedő Caligula helytartója nem maradt repertoáron.) A Kamaraszínházban került bemutatásra a Boldogtalanok című Füst Milán-darab, Szász János rendezésében, valamint a Ruszt József Stúdióban a Karamazov testvérek, melyet Béres Attila állított színpadra. A nagyszínpadon számomra a második fél év két bemutatója maradt emlékezetes. Az egyiket, Kleist darabját, Az eltört korsót Forgách András rendezte, aki nem ismeretlen a kecskeméti közönség számára, hiszen dramaturgként ott kezdte színházi pályáját, majd két darabját, a Holdvilág és utasát és A kulcsot bemutatta a teátrum. A másikról, Csiky Gergely Buborékok című darabjáról, amelynek rendezője Mohácsi János, részletesebben szólok. A könnyen felejthető Átváltozásokat követően (Thomas Middleton és William Rowley vérbő reneszánsz szerelmi tragédiáját Rusznyák Gábor rendezte) Az eltört korsó sejtetett meg valamit arról, hogy a kecskeméti társulat viszonylag jó kondícióban van, ezért is nagy érdeklődéssel vártam, hogy a Mohácsival végzett munka mit hoz ki a színészekből. Az április végén látott eredmény megmutatta, hogy a fiatalabb (négy kaposvári egyetemista is játszik a darabban, kivétel nélkül Mohácsitanítványok) és a tapasztaltabb színészek egyaránt zökkenőmentesen ráhangolódtak a rendező munkamódszerére. Azoknak is jól állt ez a fajta színpadi létezés, és jót tett az intenzív próbafolyamat, akik nem dolgoztak még Mohácsival. Ezzel együtt az sem mellékes, hogy rendkívül izgalmas és igényesen szórakoztató előadás jött létre. Amennyire figyelni tudtam a körülöttem ülő nézők reakcióit, láthattam, hogy nyitottan, kíváncsian közelítettek a látottakhoz, vevők voltak a Mohácsi-féle poénokra és megoldásokra. Nem meglepő, Mohácsiék korábbi munkáit ismerve, hogy a testvérek (Mohácsi János, a rendező és Mohácsi István, a dramaturg) ezúttal is belenyúltak az eredeti darabba, hogy az frissebben, és a mai kor színházában érvényesebben szólaljon meg. A változtatások egyrészt a darab nyelvi rétegét érintik, amennyiben az alkotók bizonyos nehézségeket, porosnak ható fordulatokat kiiktatnak, s az így megdolgozott anyag már természetes módon szívja fel azokat a megoldásokat, amelyeket a Mohácsi-előadások egyik alapvető attribútumaként tartunk számon. Sorjáznak itt a szójátékok, a roncsolt, kifordított, a humorforrásokat maradéktalanul kiaknázó fordulatok, vagyis az alkotók ezúttal is nyelvi poénok, gégék egész sorával teszik színesebbé és élvezetesebbé a darabot. Másfelől bizonyos szituációkat és motívumokat kiemelnek és felnagyítanak, sőt ugyanezt teszik némely szereplővel, mások viszont kevésbé érdekesek számukra. Közismert, hogy ezek a lelemények nem csak a rendező 105
