Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - D. Magyari Imre: A magyarországi cigány irodalom (hiánya) a reprezentatív irodalomtörténetekben

a jelen értekezés egyik elméleti alapjának tekintett tanulmányban31 - Szegedy-Maszák is megengedőbben fogalmaz: „Ha arról panaszkodunk, hogy a huszadik századi magyar regények túlnyomó többsége távol áll attól, amit némelyek nemzetközi modernségnek neveznek, megfeledkezünk arról, hogy az A la recherche du temps perdu, a Der Mann ohne Eigenschaften és a Finnegans Wake között több az eltérés, mint a hasonlóság, s a velük egykorúnak tekinthető francia, német vagy angol nyelvű regények többségétől is erősen különböznek." (Szegedy- Maszák megbocsátható arisztokratikus szokása, hogy az idegen nyelvű idézeteket általában nem fordítja le. Az újraolvasás kényszere című kötetének rögtön a legelső mondata, mint a Háború és békéé, francia nyelvű, a sors apró fintoraként egy nyomdahibával. A fenti citátumban Az eltűnt idő nyomában, a Tulajdonságok nélküli ember és a Finnegans Wake szerepel.)

Tegyük hozzá mindehhez, hogy egy írásában32 Veres András valamely hasonló összehasonlításáért - hogy egy bensőségesen múltidéző nyelvi fordulatot használjak - önkritikát gyakorol Kulcsár Szabó Ernővel vitatkozva: „Abban ... régi értelmező hagyományainkhoz kapcsolódik Kulcsár Szabó, hogy a magyar irodalom korszerűségét az európai élvonalhoz méri. Hajdanán (1972-ben, Az el nem ért bizonyosság című, Németh G. Béla szerkesztette hírhedt tanulmánykötetben, ami egy újfajta, többeket ingerlő irodalomszemléletet képviselt radikálisan, s ezzel felkavarta az állóvizet. DMI) magam is elkövettem azt az aránytévesztést, hogy Arany jános líráját a kortárs Baudelaire távlatából ítéltem meg. Ma már nem gondolom, hogy például József Attila költészetének jelentősége azon múlik, hogy mennyire rokonítható Gottfried Benn-nel vagy Ezra Pounddal." Valóban nem. De ezzel együtt sem gondolnám, hogy Szegedy-Maszák túl szigorú lett volna. Csupán szigorú és tárgyilagos.

Felmerült bennem természetesen az is, hogy én is zordabb vagyok a kelleténél: magyarán, elkerülendő az elfogultság vádját, kompenzálok. Hiszen ha elfogultságból, indokolatlanul felértékelek egy cigány szerző alkotta művet, hiteltelenné válók. De akkor is, ha indokolatlanul becsülöm alá! Mindkettőt szeretném tehát elkerülni, amennyire csak lehet. Álláspontom mindenesetre semmiképp sem az „értékes, de nem annyira", hanem a „nem feltétlenül annyira, de értékes" pozíciója: értékekre akarom felhívni a figyelmet.

Itt talán érdemes megemlíteni, hogy a cigány irodalom tágabban értelmezett, a kritikát is magába foglaló világán belül is megjelentek, gyéren bár, a bíráló hangok. Talán csak Balogh Attiláé és Jónás Tamásé, aki például 1999-ben igen keményen fogalmazott Lakatos Menyhért A titok című könyve kapcsán33: „Szerintem egyik történet se jó”; „Lakatos, érzésem szerint, ezzel a kötettel nem sokat törődött"; s végül: „A Fekete hegedű legnagyobb veszélye az, most már kimondom, hogy Lakatos meséli, a koszorús költő, a társadalomnak, amely őt megkoszorúzta, s ezért mindent el is hisz neki."

Teljesen tárgyszerű, minden időkre érvényes értékelés mindenesetre lehetetlen: a örökmérleg, ami pontosan mérne, nem létezik. Az értékelés maga azonban elkerülhetetlen, csak tudnunk kell a magunk, s úgy általában a művelet szükségszerű korlátáit. (Az olvasó nyilván érzékeli, hogy rendkívül foglalkoztat az esztétikai érték és értékelés, de egyelőre sokkal inkább kérdéseim vannak, mint válaszaim. Ebből a szempontból igen megnyugtató volt számomra Veres András egy utalása: „Példaképpen Ingarden álláspontjára emlékeztetnénk, aki számára megoldhatatlan problémát jelentett az irodalmi értékek pozícióul Szegedy-Maszák Mihály: A nemzeti és világirodalom a huszonegyedik században. In uő.: Megértés, fordítás, kánon. Pozsony, 2008, Kalligram. 108. o. (Szegedy-Maszák Mihály válogatott munkái.)

32 Veres András: A referencia védelmében. In uő. (szerk.): Az irodalomtörténet esélye. Budapest, 2004, Gondolat. 159. o.

33 Jónás Tamás: Mesét mondani veszélyes. Lakatos Menyhért: A titok. Amaro Drom, 1999. 6. sz. 18-19. o.

103