Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Lengyel András: "Európa utolsó nomádjai" : A cigány nép Tömörkény írásaiban
érezve, hogy mindkettő sérti az emberi méltóságot. „A legjobb ötlet az a csendőrségi nézet volna, hogy tetoválni kellene valamennyit sátoruk szerint. Nem afféle kicifrázás volna ez, mint a félvadak és nagyon előkelők művészi tetoválása, csak bizonyos lemoshatatlan jel a vállon vagy a mellen, vándorcsaládok szerint." (Uo.) Az ilyesféle stigmatizáció ötlete ma, a koncentrációs táborok gyakorlatának ismeretében, viszolyogtató. Veszélyessége, ma már ez is tudható, éppen hideg racionalitásában van, éppen ez a racionalitás az embertelen. Szerencsére maga Tömörkény sem volt meggyőződve az ötlet helyességéről. „Persze - fűzi hozzá - más kérdés, hogy az a humanizmus, amelynek a közreműködése mellett a rablógyilkosságok történnek s olykor kinyomozhatatlanokká válnak, nem szólalna-e föl ez ellen. Hiszen minálunk, mikor a nyolcvanas [1880-as] években a határba özönlő vándorcigányságnak az idevaló járástól azzal vette el a kedvét a rendőrség, hogy kopaszra nyíratta valamennyit, már bizonyos részekről ez ellen is szót emeltek. Pedig [az] annak idején igen hasznos orvosság volt." (Uo.) Ez az ambivalens bizonytalankodás, úgy tetszik, jellemző ekkori magatartására. Keresi a racionális megoldást, de amit talál, az számára is kétséges. Ezért is veti föl nyilván a másik ellenőrzési lehetőség ötletét is. „A törzshöz vagy családhoz való tartozás megismerésére volna egy másik mód is: a fényképezés. Eszerint a tervezet szerint a határban álló vándor cigányságot fejenkint le kellene fotografálni, azután felügyelet alatt tartani, azután vigyázni, hogy a bandából eltűnt-e egy is, ha azután eltűnt, a fényképmásolatot megküldeni minden szomszédos határbeli hatóságnak." (Uo.) Ennek az előbbinél „szelídebb" ötletnek a fonákságát is érzi azonban. Sejti, vagy talán tudja is, hogy a fogadtatása ennek sem lenne egyértelmű, ez a racionalitás is megkérdőjelezhető a minden embert megillető emberi méltóság nézőpontjából. Szinte védekezve mondja tehát: „Ez ötlet. Közigazgatási ötlet. Fölületesen bőven lehetne gúnyolódni rajta, pedig igazság is van benne a faluszéli letelepültekre vonatkozólag." (Uo.) Az ötletben rejlő „igazság" persze nem vonható kétségbe. Az egyénnek, az állampolgárnak ilyesféle fényképes nyilvántartása, felügyelet alatt tartása, tudjuk, a majdani (s bizonyos formában ma is létező) személyi igazolvány bevezetésével általános gyakorlattá vált. Ám ez az új, a cikkben részlegesen anticipált ellenőrzési gyakorlat a dualizmus kori , más összefüggésben Tömörkény számára is oly fontos „liberalizmus" erőteljes korlátozását jelentette. (Tömörkény, tudjuk, még a Balkánon érvényes útlevélkényszert is nehezményezte - igaz, polgári nézőpontból.) Egészében mégis az mondható, ezekkel az ötletekkel Tömörkény igazában csak „eljátszadozott", afféle gondolatkísérlet volt ez számára. Ötleteit, mint a szabadelvű kor gyermeke, saját maga sem igen vélte realizálhatóknak. „De hát ki bírná ezeket ellenőrizni ilyenformán? Hiszen akkor naponkint rapportot kellene az egész teleppel tartani, mint a katonáknál. Hány ember kellene ahhoz?" (Uo.) A „racionális" Tömörkény tehát saját racionalizmusát helyezi hatályon kívül. A „dánosi" események nyomán fölmerülő ellenőrzési és megregulázási ötletek fölvetik a kérdést miről is volt itt szó? Tömörkény lett volna érzéketlen antihumanista, aki semmibe vette az emberi méltóság elvét? Aki az író életművét (s életrajzát) ismeri, az tudja, erről nem lehet szó. Tömörkény nagyon is akceptálta az emberi méltóságot, s egész életműve voltaképpen egy társadalom alatti társadalom iránti részvét és szolidaritás megnyilvánulása. Az, hogy kiélezett, kritikus helyzetben, amikor az „élet- és vagyonbiztonság" csakugyan veszélybe került, amikor „mindenki" megoldást követelt, ilyen ötletekkel játszott el, az inkább arra vall, hogy maga a kor liberalizmusa szenvedett súlyos belső ellentmondásokban, s a társadalomfejlődés antinómiái „belülről", autochton módon termelték ki a liberális szabadságelvek bizonyos mértékű korlátozásának igényét. Magyarán, egy heterogén, szerkezetileg különnemű, egységesülni nem tudó társadalomban szükségképpen jelenik meg az erőszak-alkalmazás igénye, s ez az erőszak szükségképpen mindig a gyengébb, de valamely vonatkozásban elkülönülő 68
