Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Monostori Imre: Szempontok Vekerdi László Németh László-képének értelmezéséhez
című, nagy hatású esszé e különös metafora világának. Kifejti ugyanis, hogy racionális, sőt tudományos elmélet gyakorlati alkalmazásáról van szó. Mégpedig az „introvertált-extro- vertált" ellentétpárról, pontosabban szólva típuskülönbségről. „Németh »mély« magyarjaira kivétel nélkül jó illik az »introvertált« jellemzés; maga C. G. Jung se választhatott volna különb példákat, méghozzá ő is az irodalomból vette legszívesebben a példáit." Nem is ez a tipologizálás a legfőbb probléma a Kisebbségben körül - ragadja meg itt is a lényeget Vekerdi -, hanem az az akaratlan tény, hogy bár a Kisebbségben nem a zsidók ellen szól, ám az adott történelmi szituációban (1939 tavaszán) bármiféle elkülönítés reájuk volt elsősorban veszélyes. (Ismét a Sorskérdésekro/. 1990) S egy másik írásában tárgyilagosan és közérthetően mutat rá e Németh-esszé fő, egyensúlyt megbontó szervi hibájára. Arra ugyanis, hogy bár Németh nem akart kizárni senkit „a magyar kultúra múltjából és jelenéből", ámde ha „egy másoknak követhetetlen vagy mások által követni nem kívánt idealizált magatartásforma - ha ugyan egyáltalában körülírható ilyen racionális hidegséggel a »mély magyarság« - egy adott pillanatban úgyszólván minden akkor lehetséges és megvalósítható etikai értéket magához vonz, akkor ezáltal, akarja vagy se, mégiscsak lefokozza és elutasítja valahogyan a (magát joggal ugyanannyira értékelő) többit." (Életmű szilánkokban. 1989) Revelációként hat a Németh-Pilinszky szellemi-lelki kapcsolat lényegi (személyes és társadalmi) összefüggéseket feltáró analízise. E ragyogó, tükröztetett kettős portré végkövetkeztetése szoros kapcsolatban van azzal az egyesek szerint „behódolás"-nak értelmezett és bélyegzett sorsvállalással, amely 1956 után valóban feltűnő a mindig, egész addigi életében (talán csak a háború után egy-két évig oldódó) az opponáló gondolkodói attitűdöt képviselő Németh László ekkor kezdődő pályaszakaszán. Vekerdi László - ezúttal is - messze távol tartva magát a szokványos és szokásos ideológiai és politikai sugallatoktól, távlatos gondolkodással és finom empátiával ragadja ki mind Pilinszkyt, mind Németh Lászlót a mindennapossá koptatott ítélkezések közhelyeiből. Végül is - írja - „a lélek csendjében találkozott, találkozhatott túl kölcsönös vonzalmakon és értékeléseken immár művészete jellegében is a két nagy szenvedő; életük utolsó periódusa a lélek csendjével válaszolt az »aki nincs ellenünk, az velünk van« - tájainkon fájdalmasan ritka - belátására, amikor végre az egyik ember nem föltétlenül és szükségképpen kellett szenvedést okozzon a másiknak. Ezt a honi világot fogadta, fogadhatta az ő közel s távol példátlanul érzékeny lelkiismeretük nyugodt derűvel. Innét a »viharokra emelt nyárderű« - ahogyan Németh egykor annyi nosztalgiával nevezte Erdély törékeny aranykorát -, mely utolsó műveiken meg-megcsillan." („A lélek csendje". 1982) Rendkívül érdekes és fontos más helyen is Vekerdi László fölfedezése a Németh László-i világkép 1946-os és 1956 utáni „Széchenyi-trend"-jéről. Vagyis arról, hogy a legnagyobb magyar „borúra derű" lélekfordulásához hasonlóan - a jelzett periódusokban - Némethnél is ez a belső, lelki „trend" érvényesült: azaz mindkét itthoni korszakváltásra ekképpen reagált. Az Iskola Kakaskúton (1946) című „utópia" valójában metafora inkább, Vekerdi László értelmezésében „Magyarország-metafora"j az „emelkedő ország »borúra derű« metaforája". Németh László hite, „az ember művelhetőségébe és nevelhetőségébe" vetett reménye 1946 tavaszán erősebb, mint „a fenyegetően félénk tornyosuló új Tripartitum-mewfa/ífás". Mindez már akkor - majd később is - Németh Lászlónak arra a különös érzésére-hitére alapozódott, hogy „a politikai s a véle egyre teljesebben azonosuló gazdasági hatalom korlátoltsága, tévedései, sőt egyre jobban nyilvánvalóvá váló önkénye alatt és ellenére a tudás és a művelődés tömeges méretű terjedése nem nagyon lesz az országban meggátolható". S ugyanennek a „borúra derű" lelkiségnek a reinkarnációja az Égető Eszter optimizmusa, az 1956-os forradalom idején írt Emelkedő nemzet című újságcikk, majd „áttételesen a történelem szeszélyes szeleitől borzoltan, újra ennek a nemzeti 'borúra derű’-nek az áprilisi fényei ragyognak fel az Irgalom&űn" a hatvanas évek elején-közepén. Nem Németh László változott - emeli ki Vekerdi -, hanem a korszak, az európai és a magyar politikai és társadalmi konstelláció, ha csak egy kis 51
