Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁLNOKY LÁSZLÓ - Monostori Imre: Szempontok Vekerdi László Németh László-képének értelmezéséhez

Vekerdi szerint egyedülálló. „Azt, hogy ki a »nagy író«, persze többnyire nehéz eldönteni, de szerencsére néhány kivételes esetben nincsen szükség döntésre. A mű minőségével és - ne féljünk kimondani - tömegével, súlyával eldönti a kérdést. Ilyen Németh László életműve is. S ezért feloldhatatlan a tragédiája, akármennyire tisztelik is, akármennyit keres, akármilyen tökéletes család és szép tájék veszi körül. Az ő szenvedése a kis nép nagy író tragikus ellentéte, mely feloldást csak úgy nyerhet, mint a prófétáké: ha a kis nép a lehetőségek világában fölismeri s vállalja a hozzá tartozó nagy lelket." (349.)

Igen, az irodalmi művek. A közismert remekművek és a kevésbé sikerültek vagy kevésbé ismertek egyaránt szóba kerülnek. Vekerdi László éppoly gonddal és szeretettel viseltetik a szépirodalmi művek iránt, mint az életrajzi történetek, a filozófia, a szociológia, a lélektan, a politika, a társadalomtörténet (stb.) ide tartozó jelenségeivel kapcsolatban. Mindegyiket beleszőve hagyja szerzőjük életében, messze elkerülve a korabeli vagy későbbi „izmusos" elemzéseket. Módszere és judiciuma ugyanaz, mint az élet- és pályarajznál: a ráismerés örömteli megerősítését adja át az olvasónak. Például a VII. Gergelyben a pápa tragédiáját - magát a szerzőt, a dráma befejező mondatát idézve - többnyire hajlíthatat- Ian igazságszeretetében láttuk-látjuk. Vekerdi szerint ez nem a teljes, és nem is elégséges magyarázat: „Gergely tragédiája tulajdonképpen a mérhetetlen büszkeség" - mondja. „Nem az igazságszeretete miatt hal meg [...] száműzetésben, sokkal görögebb ő annál. A Tanú nagy inspirálója, Szophoklész a VII. Gergely mestere, akárcsak a Gyászé. Egy szophoklészi természet keresztény szavak köntösében: keresztény Oidipusz a normann király salernói palotájában. Egy nagy s büszke lélek a saját fogságában." (158.) (E pompás metaforasor végiggondolása után azt is megállapíthatjuk, hogy méltó disszertációs téma lehetne a VII. Gergely címszereplője, valamint a Gyász Kurátor Zsófija alkatának és jellemének összehasonlító elemzése.) Fölfedezésszámba megy e monográfiában néhány kevésbé ismert szépirodalmi munka hirtelen megvilágítása. Máig érthetetlen például a még 1936-ban írt, a falukutató mozgalom vadhajtásainak kicsúfolásaként számon tartott Pusztuló magyarok című vígjátékának szinte teljes elfeledése. Pedig - Vekerdi szerint is - jól játszható, sikeres színdarab lehetne. S bár nem szépirodalom-elemzés, de mű- és helyzetértékelés felső fokon az 1939 tavaszán íródott könyvecskének, az annyi vihart okozó Kisebbségben című súlyos esszének a meg- forgatása. Elsősorban Gulyás Pál - szerinte felülmúlhatatlan - kritikáira hivatkozik, aki jobban, teljesebben megértette ezt a művet, ezt a már keletkezésekor (hát még később) a szerzőjére égetett Nessus-inget, mint maga a szerző! Végül Vekerdi itt feloldja a súlyos eszmei konfliktust, megállapítván, hogy a magyar szellemi erők organizátorának szerepét - amelyre reformátorként Németh László oly sokat, két évtizedet küzdött korábban hiába - a Kisebbségben megírásával, illetve ez után „kezdte fölváltani egy új, s egészen másféle Németh László, a magyar szellemi erők szolgálója. Ahogyan vásárhelyi kollégája, Sipka Sándor nevezte később: a csendes, halk szavú tanár." (178.) (AKisebbségben problematikáira egyébként később - látni fogjuk - többször visszatér Vekerdi László.)

Külön műfajba sorolja mint kritikai műalkotásokat Németh negyvenes évek eleji színikritikáit a monográfus. Méghozzá szoros kapcsolatban a Kisebbségben egyik fő gondolatával. Szerinte ugyanis a Híd-beli színikritikák „a Kisebbségben gyakorlati fele: a színpadon napnál világosabban kiderült, mivé züllik a nemzet, ha nem tud mély s biztos értékeire hivatkozni. [...] Hétről hétre [...] bizonyította a magasrendű polgári fércművek [...] értelmetlenségét. S szembesítette velük a világirodalom s az új magyar dráma nagy alkotásait. "(195.) S tovább: színház- igazgatókat, rendezőket, buta színésznőket, gyöngén képzett közönséget sértett halálra, „szóval fejjel rohant a színfalaknak". (194-195.) Hasonlóképpen preparálja az ekkortájt (1940- ben) írt Széchenyi című esszékönyv szerkezeti elemeit Vekerdi. Azt írja, hogy ez a mű „a tanulmányíró Németh centrális alkotása: ebbe konvergál esszéíró művészete, s több irányba is ebből

49