Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Kelemen Lajos: Mi tesz hát csodát?: Győri László: A szó árnyéka
Kelemen Lajos Mi tesz hát csodát? Győri László: A szó árnyéka A halandóknak juttatott szavak olykor megrészegítik az embert, és alkalmasint ugyanez a kockázat érinti a hallgatni tudás képességét is. Ezért a művész, ha ad magára, egy feszes, szigorú belső rendet tartva, többnyire nem akármilyen igyekezet árán teremti meg a tulajdon személyes csöndjét és fedezi fel szavait. Az a gazdagság, amely minden érdemleges mű sajátja: csönd és a szó megfelelő arányából nyert bőség. S e gazdagság csöndjei és szavai egyaránt a szépség súlyával méretnek; e súly azonban, kivált a mai idők lármája s őrjöngése közepette, némelyekben talán a szárnysuhanáshoz hasonlatos könnyűség benyomását kelti, holott csakugyan annyira légies munka-e a repülés? S ha nem lejárt igény a repülés, a lélek röptének nem ez a finom, fényszerű jelenés-e a lényege - belülről érint meg, szinte észrevétlenül, mégis roppant hatóerővel; olyannyira, hogy időnként képes örökre szólóan felszabadítani az embert. Rég ki van kiáltva, hogy dilemmáink szétrombolása végett a fogalmakhoz és azok jeleihez kell fordulnunk. Szó ömlik szóra, beszéd beszédre, majd az segít. Viszont a gyakorlottak végső summája ennél azért bonyolultabb; fölmagasztalni a szavakat vagy kétely alá vonni; a költészetnek is ez egyik legelevenebb kérdése ma. A szó árnyékába húzódó Győri László mintha szintén a szószeretés és a szógyanú között hajlana; akad verse, melyben annyi bizalom rezonál, hogy attól már-már égi írássá emelődik a mű: „...a kapu két szárnyát végre kinyitotta (...) ez a két szárny röpített fölfelé, / s ha nem tudnád, egyszer megtudod: / ezen a földön minden Istené." (A győzelem) Másutt, másféleképp szólva a szóról, amint történetesen írótollaihoz beszél, hogyne értenénk, hová céloz a keserű fölfortyanás: „Mit is írtok mostanában? / Mit is írtok ma általában? / Öröklétet nem találtam / / se betűben, se igében, / egyetlen szó egy ízét sem / örök szónak nem ítéltem." (Tollak) Essünk túl a hasznos csalódáson: nem kisebb tett vitatkoznia az embernek önmagával, mint minduntalan egyeznie, pláne a költészetben. Hogy a vers pedig mennyire fölcserélhetetlen és titokzatos jelenség, mi sem mutatja világosabban, mint az az arca, amely akár a folyó próza vigyázott színtelenségéhez és dallamtalan szárazságához ereszkedve is kiadja azt a fajta formai-tartalmi össz-szerűséget, amit egyebütt, az irodalom többi alakzataiban hiába is keresne az olvasó. A legelső vers lehetett puszta jajszó, az öröm hangja; akárhogyan is: a legeslegelső vers két ölelkező, egymásra találó hang volt, talán finomak, talán érdesek, jelentésük mellékes; mindenesetre két összepasszoló, nélkülözhetetlen hang, amelyet a természet mint saját valóságos szülötteit parancsolt a találkozásra. Igaza van annak, aki ezt az összejövetelt, a megfelelő szavak őszinte ölelkezését a mindenséggel méri. S talán Cervantes sem veti el nagyon a sulykot, mondván: „Nagy gondja nem lehet az embernek, azt tartom, ha közben verset költ." Győri a cécómentes munkával kapcsolódik a Cervantes-féle fricskához, úgyhogy nála valamiféle szíves gürcölésnek tűnik az írás, miközben ősien ünnepélyes sereglés is, merthogy nincs hű és beszélő képe, amely alatt ne dobbanna ritmus, ne szólna zene. Egyfelől az élőbeszéd természetességét, másfelől a betűmuzsika tiszta varázsát viszi a versbe. Nem keresi a váratlant, a fölforgatottat, nincs benne extravagancia, és nemigen óhajt százértelmű lenni. Mi tesz hát csodát A szó árnyékában? Éppen a proklamált csodátlanság. „...adjam a javát magamnak. / Dolgozom, élek, műben elomlik a vétek, / amely napról napra szaggat. / /Ahogy a részem, úgy élek egészen, / tetőtől talpig nyugodtan. / ír, aki írhat, nem sért a papírlap, / de a szó árnyéka bosszant." (Éveim enyve) Nem kérdés, ki írta ezt, mert természetesen Győri László írta. De szavaiból nem sejlik-e elő Aurea mediocritas és a Carpe diem szerzőjének, Horatiusnak kiegyensúlyozott, mértéktartóan szatirikus világszemlélete? Győri László nem a nagy, regulázó eszmék, nem a korláttalanul vad öntépés költője. Nem is a túl tapintatos, pehely szépségeké. Az emelkedettség pózától távoli, földies, járókelő vers az övé; diskurá- lásra kész, szellemes, ironikus karakter. Ráadásul egy kicsit úgy tesz, mintha szántszándékkal csalná 98
