Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 10. szám - Kelemen Lajos: Mi tesz hát csodát?: Győri László: A szó árnyéka

a mesterséget; a hideg, vagy éppen magas művészkedés oly divatos attitűdjével ellentétben ő a testes, érzéki valóság rajzolásába fekteti intelligenciáját. Riporterkedve rajzolja, amit lát, amit tapint, s nem a lelkiség céltudatos leértékelése okán, hanem egy valamikori egész emléke nevében. Miután annyi iskola és program kapaszkodik a szellem méltósága után, s néz sötéten és kiábrándultán arra a mechanizmusra, amely az Isten világához szabott normákat vergődő törvényekké alázta, Győri programja az efféle programok és az egyfelé látás tagadása. Kényeskedés, affektálás és laborokban kifinomított tendenciák nélkül kérdez, némely helyeken hunyorgó bonhómiáját sem álcázva: az élet napi zajlásában nincs-e meg, fájdalmas kényszerűségei közepette nem működik-e mégis a szabadság, a morál, a felelősség feltárni érdemes lelki elve? A jó és rossz elfogulatlan átérzése nem maga a termő bölcsesség?

No igen: az ösvények, például a jó gyalogútjai, nem örökre és mindenkorra hasított irányok. A kiteljesedés ára amúgy sem a tökéletesség; hibáink megszenvedése, egy-egy kérlelhetetlen tapasztalat kamatja csak az, hogy az élet választ vár - ha létezne egyáltalán kiegyenlített állapot, nem vinne se előre, se hátra. Nem vinne sehová. A gyötrött napok, amelyekben élünk, a keserves bajlódás jobb esetben csupán valami szolid őrületet szülhet, ha az ember már fölcsillantani sem akarja az okulás presztízsét. Mind a kínnal, mind az örömmel, mind az abszurddal, mind a természetessel együtt kell lélegezni: ez az, ami tépett méltóságunkat megsokszorozhatja. A közös ellentmondások forrása itat mindnyájunkat. Makacsul ismételni és újjáteremteni - alighanem ennyi maradt. Egy költői officina működési szabályzatában mindez szövegmondás és alkotás egyszerre. Az élmény s következményei. Ahogy a kor napról napra változó képe visszasüt a műből, s ahogy a mű, önereje hitében, fölébe emelkedik a kornak. E sajátságos párhuzam ölt új és új alakot A szó árnyékában. Okosan, mértékletesen, nem akármilyen poétikai kultúrával. Ámbár a kész mű felületén ez majdhogynem csakis a tudósító mindegyre kitelő írásszenvedélye. A versek hőse megannyi hősietlen helyzetben. Szőlőhegy, bor, egy kis agrárius ténykedés. Avagy: egy elgurult felni, járdán felejtett csavar, a rossz liszt, a balta története; sarokvas, hajnali harmat, vers a kútásóról, vers a falu hangjairól. S hát hogyne: a régi szó! „Nem remélek, én már nem kívánok / magunknak szebb és jobb világot, / de hogy szörnyű, nem hiszem, csak nyugalmát, a tudatát, hogy / van még csoda." (Rettenet)

A csoda... A csoda az, amikor a mindenség földmívese nem igazolni szándékozik teremtő tervét, hanem teketóriázás nélkül, egyszerűen végrehajtja. A romantikus felfogás hatalmas monumentumoktól nyomasztva, égszaggató eszmék közt vergődve szereti látni a lírikust. Akinek maga a lét is kevés, újat akar, az újnál is újabbat, s a lét bús csüggedettjeként folyton folyvást túlmegy mértéken és határon, s akinek talán még a tüsszentése is mondanivaló. Aki észreveszi, átéli és belátja, hogy a természet, a számunkra megadatott való erőtől teljes, egészséges vagy végzetes elemei; szelídsége és kegyetlensége, a szakadatlanul keringő napok, a verőfény és a vihar: saját nemében eleve fennálló dolog, de a visszahozhatatlan és az örök dimenzióiban szemlélve, törvényeivel és fátumáival egyszersmind természetfölöttinek tetsző valami, az bizonyosan ismeri a csodák zamatát. S igazi elemében akkor van, amikor lényegtelennek látszó, mindennapi jelenségekből, mintegy mellékesen bontja ki a mágiát. A csoda emitt van, a hitben. Győri Lászlónál a csodához elég egy vén vályogház, lusta pillantgatás félig ébren, félig alva; bürök, mák, fecskék, egy szamár - tényleg naiv rajzolat, és semmi rettentő távlat. Vagy mégis? Tessék csak figyelni a végére: „veletek békülök / szempilláim húnyom béke van / vén vályogházamban vastag kérgű házban / minden végtelen minden határtalan" (Vén mák vén bürök) Győri mágiája nem a szuggerálva, bömbölve mesterkedett hit. O - ha hisz - csevegve törekedik hitet adni. Nyisd tágra a szemed, ne rettenj önnön mélyedbe látni!

Igen, vannak naiv, szemérmes, egyszerűségbe torkolló fordulatai, van muszájból beépített töltelékanyaga, de még frivol kiszólásait sem tudja félvállról venni. Különben is, a zöm: az elegáns, bravúros rímekbe öltözött vers, a kidolgozott kompozíció, mely legalább két dolog orgánuma: hogy itt egy költőnek létfeltétele a klasszikum s létfeltétele a munkamorál. Ha szólhat a dal virágoskertről, mért ne szólhatna az erkölcsről is; a virtuózt a világhoz való közelsége azonban nem engedi belefeledkezni édes zengésekbe. „Hazám nyúzott erkölcsére / látok, / a varjú rá mint dögtérre / károg. Úgy csipkedi, mintha bűzhödt / volna, / halott elé mintha tükröt / tolna (...) Szenny van szóban, szenny van járdán, / szívben. / Ó, szabadság, hol az ábránd / innen?" (A látvány)

Azt mondják: az ábránd azé, amit érzünk, és sosem azé, amit látunk. A szó nevet ad a meglévőnek, ez nagy biztatás. A hiányokat az ábránd kereszteli. Tele van velük az életünk. Kit illet a látvány - kérdezi Győri László. Nosza, egyszer legyen rendes ez az élet: a szó árnyékába szorultakat engedje ki a szó fényébe. Hadd merészeljük megtapasztalni: mégis milyen volna: színről színre látni.

(Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010)

99