Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kőrösi Zsuzsanna: "Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni": Meneküléstörténetek 1956 végéről

Körösi Zsuzsanna

„Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni"

Meneküléstörténetek 1956 végéről

Magyarországon a kommunista hatalomátvételt követően a külföldi utazás lehetősége - sok egyéb mellett - nem számított állampolgári jognak. A hidegháború következményeként az ország szovjet kezdeményezésre 1949-ben szinte hermetikusan elzárta magát a Nyugattól: határsávval, drótkerítéssel, őrtornyokkal, aknákkal és az 5-15 kilométer mélységben járőröző határőrökkel. Az enyhülés jegyében 1956 tavaszán megkezdték az aknamezők felszámolását, és szeptember közepére lényegében befejezték. Ez természetesen nem jelentette a határ teljes megnyitását, továbbra is ellenőrizték a teljes határszakaszt. A forradalom napjaiban megszűnt a határőrizet, így viszonylag könnyű és veszélytelen volt az átkelés a zöldhatáron. Bár november 4-e után a szovjet csapatok és a magyar határőrök megkezdték a határ lezárását, a forradalom előtti állapot visszaállítása nem ment máról holnapra, így az ellenőrzés kezdetben laza volt.1 Napról napra nőtt a népvándorlók száma, a menekülthullám november végén tetőzött. 1956-57 fordulóján kétszázezer ember hagyta el az országot, hogy jobb életet, új hazát keressen.2 A kommunista propaganda a kezdeti időkben megbélyegzésükre a disszidens, később a jogellenesen külföldön tartózkodó elnevezést használta. Szinte a Kádár-rendszer végéig tabunak számított a téma. A kelet-nyugati közeledési politika szellemében később már külföldre szakadt hazánkfiaként emlegették őket. 1989-et követően ismét változott megítélésük, sokféle vélemény, néha igen szélsőséges értékelés él róluk a magyar társadalom tagjai körében.

Dolgozatomban három olyan ember meneküléstörténetét elemzem, akik az 1956-os forradalom bukása után saját elhatározásból elhagyták Magyarországot, hogy másutt folytassák vagy kezdjék újra az életüket, és az 1989 utáni években visszatértek, hogy a megváltozott politikai, gazdasági viszonyok között ismét szülőhazájukban éljenek. Ezek a szövegrészietek az egyenként több száz oldalas élettörténeti interjúk3 viszonylag rövid, ám a teljes narratíván belül kiemelkedő jelentőséggel bíró egységét képezik.4

1 Bencsik Péter: Úti okmányok, utazási lehetőségek és határforgalom a 20. századi Magyarországon. Regio, 2002. 3. 31-50.

2 A kivándorlások iránya Ausztria, és kisebb mértékben Jugoszlávia érintésével szinte mindig Európa nyugati államaiba (leginkább a Német Szövetségi Köztársaságba, Franciaországba és Svájcba), az amerikai kontinens országaiba (Kanadába és az USA-ba), nemritkán pedig Izraelbe és Ausztráliába mutatott. Lásd Szászi Ferenc: Adatok a magyar kivándorlás történetéhez, 1945-1989. Történelmi Szemle, 1993. 35. 3-4. 313-338.

3 Az életútinterjúkat az 1956-os Intézet Oral History Archívum Repatriáltak című kutatása keretében készítettem 2005-ben, 2008-2009-ben és 2001-ben. A kutatás módszertani ismertetését lásd Körösi Zsuzsanna: Szabadabb világban életet teremteni. Emigrálás, otthonteremtés, beilleszkedés visszaemlékezések tükrében. In: Tischler János (szerk.): Évkönyv XVI. 2009. Kádárizmus: mélyfúrások. Budapest, 2010,1956- os Intézet, 141-201.

4 A három szöveget minimális szerkesztéssel közlöm, csupán a menekülés történetéhez nem kapcsolódó asszociációkat, kiszólásokat hagyom ki, és [...]-lel jelölöm. így az interjúalany beszéd142