Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Kőrösi Zsuzsanna: "Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni": Meneküléstörténetek 1956 végéről
Az emlékező az interjú során maga válogat múltjából, maga alkotja meg a történeteit. Olyan eseményeket és élményeket idéz fel, amelyek vele történtek meg, amelyek közvetlen hatással voltak az életére. Az így keletkezett szövegek tehát nem használhatók az eseménytörténet rekonstruálására, hanem a múlt újraalkotásaként értelmezendők; szem előtt tartva, hogy az emlékezés folyamata egyszerre függ az emlékezés külső körülményeitől (pl. mikor és hol valósul meg az emlékezés) és az emlékező szubjektív állapotától (mi a célja az emlékezéssel, hogyan látja jelenét, milyen képet akar magáról bemutatni, milyen pszichés állapotban van etc.)* 5. Ezek az interjúk sajátos szituációban született szubjektív tanúságtételek. Az emlékezés az interjúkészítő, jelen esetben az én megkeresésemre, kérdéseimre indult el, és bármennyire is másodlagos volt a szerepem, a jelenlétemmel, a történetekre adott reakcióimmal én is alakítottam az emlékezést, egy-egy szöveg tehát az interjúalany és az én diskurzusomból jött létre. Nyilvánvaló, hogy miként nem létezik tipikus életrajz, tipikus meneküléstörténet sem. A személyes emlékezet sokféle változata él a forradalom bukása utáni disszidálásokról is. Az alábbiakban a három visszaemlékezés alapján azt kívánom nyomon követni, hogy ezekben a narratívákban az egyes általánosnak mondható kategóriák miképpen idéződnek fel. Az emlékezők hogyan értékelik a jelenből a múlt történeteit, milyen szerepet tulajdonítanak maguknak a történetben, milyen értelmet adnak múltjuk ezen eseményének. A történeteket tehát kiemelem az élettörténeti interjúkból: az elindulással, illetve az azt megelőző tépelődés felidézésével kezdődnek, és addig tartanak, amíg az emlékezők a határon való átkelés után eljutnak az első biztonságos állomásra. Mindhárom interjúalany a menekülés történéseit az élettörténet egészére jellemző részletezettségnél bővebben mesélte el, idézte fel akkori emlékeit, érzéseit. Mindegyik szöveg erős érzelmi hatással bír, a sorokból sugárzik a drámaiság. Könnyen hihető történetek keverednek álomszerű képekkel. Kemény tények az érzelmekkel. A félelem, a bizonytalanság, a tanácstalanság, és a végén a megkönnyebbülés. Egyrészt az esemény jelentősége az életúton belül, másrészt a felidézés módja, az emlékek élénksége, kidolgozottsága arra enged következtetni, hogy ezeket a történeteket nem nekem mondták el először. Közös motívumok A három visszaemlékező életútjában számos közös motívumot találunk. Mindhárman húszas éveik közepén jártak 1956-ban, és a fővárosban éltek. Ketten polgári családba születtek, a harmadik - mindkét szülője révén - középkori eredetű főnemesi család leszármazottja. Gyermekként jómódban éltek, szüleik nagy háztartást vittek, széles körű társadalmi kapcsolatokat ápoltak. Gondtalan, kiegyensúlyozott, boldog gyerekkort idéztek fel. A szülők mellett nevelőnők gondoskodtak róluk, már ekkor több nyelven beszéltek. A nyarakat vidéki rokonoknál töltötték. Szép emlékeket őriznek ezekről az évekről. Ez a felhőtlen élet egészen 1944-ig, a németek bevonulásáig, illetve a bombázásokig tartott. Ekkor viszont már szemtanúi, elszenvedői voltak a borzalmaknak, majd 1945-ben mindannyiuk számára új élet kezdődött. Az ötvenes évek nehézségeit származásuk okán saját és családjuk sorsástílusa, nyelvhasználata nem sérül. Az eredeti, teljes életútinterjúk az 1956-os Intézet Oral History Archívumában kutathatók. 5 Gyáni Gábor: 56-os menekültek emlékező stratégiái. In: Kanyó Tamás (szerk.): Emigráció és identitás. 56-os magyar menekültek Svájcban. Budapest, 2002, L'Harmattan-MTA Kisebbségkutató Intézet, 135- 148.; Vö. uő: Emlékezés és oral history. In: uő: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, 2000, Napvilág Kiadó, 128-145. 143
