Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Németh László: Magam helyett: A mű utolsó fejezete - közreadja Németh Judit

mást jósolt. A legnagyobb baj az volt, hogy Pest el volt vágva a vidéktől az orosz tankgyűrű jóvoltából - s Győr, Pécs, Miskolc környéke külön köztársaságokká váltak, amelyek egymással versenyeztek a minél hangzatosabb pontok összeállításában. Ez a pontszerkesztés valóságos mániává lett az országban: minden főiskola, bányásztröszt, megyei tanács megszerkesztette a maga pontjait - s mint valami gépfegyverrel lőtte vele a kormányt. A külföldi rádiók pedig ahelyett, hogy józanságra intették volna a megsemmisülés szélén ugráló nemzetet, egy kis hökkent elámulás után uszítani kezdték. Az angol rádióban az első vagy második nap még hallottam egy józan szót, tán épp Cs. Szabó fogalmazásában, de aztán ők is rákapcsoltak - a nyugatiak nyilván azt remélték, hogy az összeomlás átragad más országokra is: mennyi repülőgépet, torpedórombolót takarít meg ez a hősi (értsd eszeveszett) nép, ha parittyájával az életükre tört Góliátot földre dönti. A maguk eszére utalt emberek hittek az uszításnak; Nagy Imrének, akivel még Budapesten is a maguk eszét követő felkelő csoportok néztek farkasszemet, aligha sikerülhetett a tejként kifutó eszméket a kommunista födő alá visszafogni.

Ez a nap azonban több váratlan eseményt hozott, amelyek mintha rácáfoltak volna az én sötéten látásomra. A szovjet csapatok a Kilián laktanya körüli harcok után kivonultak Budapestről - s a kormány a több párt rendszer visszaállításával megfékezhette a pontcsináló vidéki kormányokat. Mintha az értelmes emberek eszmei téren is kezdtek volna szembe szállni az „anarchiával"; épp a győri rádióból, amely az előző napokban oly aggasztó hangokat hallatott, egy interjút fogtunk el: egy győri vezető felelt a nyugatról beözönlő újságírók kérdéseire. Ha egy napot gondolkoztam volna, akkor sem tudtam volna okosabb válaszokat adni,- mondtam az interjút hallva - melyekhez az utánunk jövő nemzedék egy tagja rajzolta meg az új, felszabaduló, de továbbra is szocialista országot. Az interjúmondó Szigethy Attila volt. A nap legnagyobb eseménye azonban a Tassz Iroda közleménye volt: a szovjet kormány mérlegeli, hogy csapatait Keleteurópából kivonja. Ez a nyilatkozat - tapasztalataim és logikám számára - majdnem olyan képtelenség volt, mint maga a fölkelés. De annyit aggódtam ez alatt a hét alatt,- oly jó volt elhinni, hogy bennem, alkati pesszimizmusomban van a tévedés, - s tán tudnak valamit, ami miatt a szovjet kormány bölcsebbnek tartja a békés elintézést (tán a hadsereg állapota - már hírek jöttek átállt vagy a felkelőkkel rokonszenvező csoportokról), hogy átengedtem magam a megkönnyebbedésnek, majd a fölbugyborékoló örömnek. Míg a hideg házban, a takarót magamra csavarva éberen hánykolódtam át az éjszakát: én is átestem azon a rohamon, amelyen ezekben a napokban annyi magyar ember: hogy a vágy lehetőségként erőszakolta rá az ítélő erőmre káprázatát.

De az öröm sarkában ott volt rögtön a felelősség. Nem lehetett kétségem iránta, hogy ha a magyarság politikailag csakugyan a maga lábára áll: egy ideig legalább, nekem is lehet szavam és közönségem. Mielőtt Sajkodra kijöttem, én is bekukkantottam az elnöknő haza toloncolóival Füredre: hátha hallok valamit a családomról. Az, ahogy fogadtak, - épp az ellenkezője volt annak, ami 45 feb9