Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Németh László: Magam helyett: A mű utolsó fejezete - közreadja Németh Judit
őket, elolvastam egy csomó ilyen „szabad" vezércikket is. Micsoda kongó, iskolázatlan nagyszájúság. Az uszító felelőtlensége, műveletlensége szinte megszeretteti még a Burgot is, amely ellen dörögnek. Ha egyszer még lesz sajtószabadság Magyarországon, tökéltem el akkor, - én azért fogok küzdeni, hogy komolyan és óvatosan bánjunk ezzel a szabadsággal. Most itt van ez a pillanat... Az első cikk elment, de semmilyen jele sem volt, hogy a szerkesztőség megkapta volna. Ezt már nem adhattam föl, de többen is olvasták - s egy írótársunknál, úgy hiszem, meg is kell lennie. Vajon közölte volna-e az Irodalmi Újság? Szerdára, végre, a Test szentségére került a sor. De mielőtt a vázlatból cikk lett volna, postára kellett adnom egy paksaméta korrektúrát: a Történeti drámák egyik darabja volt, az Apáczai. A szobámban elköltött reggeli után az őszi parkba, az avart tiporva javítgattam a levonatíveket, amikor megjelenik, kissé tétován a ház felől, az én debreceni barátom, Kiss Tamás. Jó, hogy jössz, mondom, te ugye latin-görög szakos tanár vagy? Nyugtass meg, hogy a poesis birtokos esete poeseos. Tudod, hogy van ez: korrektúra közben az ember görcsöt kap, s a legbiztosabban tudott dolgokra is gyanakodni kezd. Kiss Tamás igazolta a genitivumot; aztán tétován rám nézett - (később megmondta, féltek, hogy gutaütést kapok a hírre, azért jött le ő, s volt olyan tétova). „Hanem Pesten valami baj van Laci bátyám. A bécsi rádió is bemondta, hogy az utcákon lövöldöznek. Úgy látszik, forradalom." - „Lőnek?" - néztem rá hitetlenül. Megbolondultak azok? Amit Pesten tapasztaltam, bármily lázas és hihetetlen volt, még mindig olyan messze volt attól, amit az esetlen tanár kibökött, hogy hirteleniben nem is tudtam összekapcsolni, s mint valami vak-hír, képtelenség meredt rám, amelyet mi, az események láncolatától elszakadt szigligetiek fel sem foghatunk. Amikor a berlini felkelésről hallottunk: főként az emberek elszántságát bámultam, hogy a tankoknak - a mai hatalom pisszenést sem tűrő eszközeinek - neki menjenek; Magyarországon ilyesmi nem fordulhatna elő, - mondtuk még a poznani események után is. Nem, mert a magyarok kevesebbet szenvedtek, hanem mert gyávábbnak, vagy ha úgy tetszik - megfontoltabbnak - tartottam őket. S most mégis csak neki mentek a falnak. Ez elképesztő volt és szívet fagyasztó! S hogy függ ez össze azzal, amit a Galilei felvonásközében mondtam: hogy a darab ötször sem fog menni. A lengyel események, mint a vasárnapi újságokból kiderült: kibéküléssel végződtek ez már-már megnyugtatott a mi dolgunk felől is. S most Pesten forradalom... Az Esterházy-kastély lakói ott csüggtek, mint rajzó méhek, a társalgóbeli rádión; nem csak az írók, és Soós elvtárs, a hatalmas testű gondnok - de az izgága háziszolga, sőt talán a kertész is. A képtelen az ő beszédükből s a friss külföldi hírekből aztán lassan valószínű vonásokat öltött: a 23-i felvonulás, a Bem szobor s az Országház előtti jelenetek, a Gerő-beszéd, a rádió megrohanása a szigligeti csöndbe is beköltöztek. A beszélgetők iparkodtak egy véleményen lenni s ugyanazt a félig aggódó, félig reménykedő modort használni; de amely alatt érezni lehetett az eltérő érdeket. A sportújságírók voltak a legnagyobb Nagy Imre pártiak; ki mert valóban ült, ki mert még innen Szigligetről is tanácsosnak érezte együtt üvölteni a farkasokkal. Földeákon, bár ő is hibáztatta Gerőt, érzett a szorongás: ő nem is tagadja mondta négyszemközt - hogy ő meg a felesége is 5
