Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Sági Norberta - Rigó Róbert: Az oral history lehetőségei az oktatásban
érdeklődésére építünk és kutatva, feltárva tesszük azt.2 Ráadásul a korszerűbb oktatási formákhoz (projektmódszer, kooperatív tanulás) is sokkal jobban illeszkedik ez a megközelítés, mert a hagyományos, kronologikus múltmegismerés a frontális módszerre és a tankönyvre épül. Tanulmányunkban bemutatjuk azt is, hogyan használtuk az elbeszélt forrásokat az általános iskolában a gyermekek családtörténetének feltárásához. A felsőoktatásban is azt tapasztaljuk, hogy a hallgatókat nem érdekli, nem lehet lekötni őket a hagyományos történeti előadások keretében az eseménytörténettel, a statisztikai adatok és források elemzésével. Ráadásul több-kevesebb joggal teszik fel a hallgatók azt a kérdést, hogy minek tanulják meg az eseménytörténetet, mikor az interneten bármikor utánanézhetnek különféle mélységben a történteknek, több tévécsatornán a téma legavatottabb szakértői vitatják meg a történelem különféle kérdéseit, vagy mutatnak be látványosan történeti eseményeket, személyeket, netán külön történelmi csatornán is tájékozódhatnak a múltról. Ráadásul nehéz a tankönyv alapján a történelemtanárnak olyan színesen bemutatni például Nagy Sándor hódításait és birodalomépítését, mint amikor erről egy többrészes filmet készítenek eredeti helyszínek bemutatásával, a téma legjelentősebb kutatóinak megszólaltatásával és jelenetek rekonstruálásával. Emellett még számos szakmai folyóirat, ismeretterjesztő magazin és honlap foglalkozik a múlt bemutatásával, ismertetésével. Az oral history módszer története és lehetőségei Az elbeszélt történelem a történelem elmondásának, megismerésének legősibb formája. Minden bizonnyal már az írásbeliség megjelenése előtt is történeteket mondtak el egymásnak az emberek az őseikről, a korábbi generációk hőstetteiről, és tudunk arról, hogy különféle kultúrákban speciálisan felkészített személyek mondták, énekelték el a közös emlékezet különféle történeteit. A magyar őstörténetben ilyenek lehettek a sámánok és a regösök. Ezeket a történeteket az írásbeliség megjelenését követően leírták, és ezek fennmaradt átiratait ismerjük ma, mint például Homérosz eposzait. írott történeti források hozzávetőlegesen az elmúlt 3000 évből állnak rendelkezésünkre. A magyarok történetéről mondák maradtak fenn, amelyek szintén a magyar nép és nagyjainak régi történeteit mondják el, gyakran mesés, mitikus formában. Később, a középkorban ezeket is írásban rögzítették, gyakran kiszínezve, felnagyítva és a kor szelleméhez igazítva, ezekből születtek a geszták. Hosszú évszázadokon át a múlt megismerése, az ősökről való megemlékezés elsődlegesen elbeszélt formában öröklődött nemzedékről nemzedékre, majd az írott források száma folyamatosan emelkedett, különösen Gutenberg találmányának elterjedését követően. Tehát hosszú évszázadokon át a történészek az írott és a szóbeli forrásokat is figyelembe vették és felhasználták írásaikban. Később a 19. század pozitivista történetírói meg voltak győződve arról, hogy az írott forrásokra, a tényekre alapozva a múlt teljes egészében feltárható, megismerhető és leírható. Ekkortól kezdték el abszolutizálni az írott forrásokat. A történelemről is empirikus tudományként gondolkodtak, melynek elsődleges módszere a tények, tehát az írott források 2 Kiváló példa erre a 2011. április 18-án az Ml csatornán Az Este című műsorban bemutatott Pataky Katalin riportja. Az Ormánságban található Gévánfai Tanoda vezetője, Heinl Péter négy évvel ezelőtt az általános iskolás diákoknak falukutató programot indított, ennek keretében találtak rá egy zsidó fiatal lány, Ney Lívia fotójára, akinek a múltja után kezdtek nyomozni. Adatokat gyűjtöttek a lány állatorvos családjáról, otthonáról, sorsáról. A kutatás során interjúkat is készítettek Lívia még élő egykori társaival. A módszerben rejlő lehetőségekre később visszatérünk, www.premier.mtv.hu/ Hirek/2011/04/18/07/Nyomozas_egy_lany_utan.aspx 244
