Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Sági Norberta - Rigó Róbert: Az oral history lehetőségei az oktatásban

összegyűjtése, rendezése és következtetések levonása lett. A tények szerintük objektiven megismerhetők és teljesen függetlenek a történész személyétől. Ennek az irányzatnak a legjelentősebb teoretikusa Leopold von Ranke volt. Szerintük a múltat leginkább a korabeli, írott forrásokra alapozva lehet feltárni, ezekből a megfelelő forráskritika alkalmazásával eljuthatunk a puszta tényékig, ami alapján a történész megírhatja a történelmet.3 4

Ma már többségében másként vélekedünk a történelem és a történész viszonyáról, mert pontosan tudjuk azt, hogy a megismerhető tények közül a történész válogatja ki azokat, amelyeket ő maga fontosnak tart, és azokat saját elgondolásai alapján rendezi és értelmezi. Már 1910-ben Carl Becker amerikai történész egyenesen így fogalmazott: „a történelmi tények a történész számára csak akkortól léteznek, amikor megteremti őket" 4 Carr szerint a történelem „szakadatlan kölcsönhatás a történész és a tények, soha véget nem érő párbeszéd a múlt és a jelen között."5

A 19. század végén, a 20. század elején más társadalomtudományok, a kulturális antropológia és a néprajz is a szóbeli források felé fordult, és elkezdte gyűjteni az interjúkat.6 Az oral history módszertanához szükséges technikai eszközök a 20. század közepére tökéletesedtek arra a szintre, hogy hangszalag segítségével sokkal egyszerűbben és gyorsabban tudták rögzíteni az elmondottakat, mint korábban. Ezzel az interjúkészítés és -feldolgozás módszerei is sokat tökéletesedtek. Az 1940-es évekre a módszer elnevezése, az oral history is egyre elterjedtebb lett, az Amerikai Egyesült Államokban 1948-ban felállították az első oral history-archívumot. A módszer egyre népszerűbb lett, számos új megközelítést hozott a történettudományba és más társadalomtudományokba is. Mára az interjúkészítést, mindenekelőtt az életútinterjút a szociológia, a néprajz, a kulturális antropológia és a történet- tudomány is gyakran alkalmazza, nem kizárólagos forrásként, hanem elsősorban az írott források kiegészítésére, a történtek narratív formába öntéséhez.

A kutatások egyre inkább a hétköznapi történelem, az „átlagember" története felé fordultak, és a közvélemény érdeklődése is ebbe az irányba hatott. A hetvenes években az angolszász országokon kívül is egyre népszerűbbé vált az oral history kutatási módszere. A nyolcvanas években az oral historyt már a múzeumokban7 és az oktatásban is széleskörűen alkalmazni kezdték.

Annak ellenére, hogy az oral history-források alkalmazása a közelmúlt történetének kutatásában egyre népszerűbb és egyre jelentősebb szerepet kap, emlitést kell tennünk a módszer nehézségeiről és alkalmazásának sajátosságairól is. Az oral history módszerével gyűjtött információkat is megfelelő forráskritika mellett lehet csak alkalmazni, és lehetőleg több interjúból vagy írott forrásokból is ellenőrizni kell az információk valóságtartalmát. Még problematikusabb az egyéni narrációk értelmezése, az egyén helyzetének, álláspontjának, véleményének a nyomon követése, elemzése. Ennek a legfőbb oka az, hogy az elmondott életút az emlékekre épül, és az egyén emlékei a mindenkori jelen különféle hatásainak függvényében változhatnak, átértelmeződhetnek, új jelentéstartalommal telítődhetnek, tehát az a kollektív, társas környezetben változó és szubjektív. Az egyén saját identitásának megőrzése érdekében gyakran átírja, átértelmezi a múltat, különösen jellemző ez olyan időszakokban, amikor gyakran követik egymást a különféle rendszerek,

3 Vértesi: 160.

4 Carr: 11.

5 Carr: 28.

6 Magyarországon Kodály Zoltán és Bartók Béla gyűjtötte ebben az időben a népdalokat.

7 Gyakori fogás a modernebb múzeumokban, hogy különféle történeti események szemtanúit is megszólaltatják és a látogatók fejhallgatóval meghallgathatják az oral history módszerével rögzített visszaemlékezéseket.

245