Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Sági Norberta - Rigó Róbert: Az oral history lehetőségei az oktatásban

kézfogás a Camp Kilmeren Nixonnal, John Wayne-sztorik). A megfelelően strukturált szöveg azonban tovább olvastatja magát. Pár sorral lejjebb megtudhatja diákunk, hogy angoltudás nélkül milyen nehézségeket jelentett például - szó szerint - a napi betevő falat megszerzése, illetve miként is kezdődött ez a szakmai sikertörténet. („Eleinte nem találtam állást. [...] A világon legtöbbet kiállított és díjazott fényképészek között voltam, és nem kaptam állást. Kaptunk pénzt és segélyből éltem hónapokig.") Megbontva valamelyest a permanens sikertörténet toposzát, igyekeztünk rámutatni az alany szavai által, hogy az itthon népszerű, elismert személyiségnek teljesen újra kellett építenie imágóját (Marciból „Martin"-ná válva) és újra bizonyítania kellett szakmai tudását egy idegen közegben - hasonlóképp, mint tette Puskás, aki (szintén ötvenhatosként) komoly súlyfelesleggel érkezve Madridba, szinte köznevetség tárgyából építette fel magát Öcsiből „Pancho"-vá.

Megfelelően felépítve üléseinket, figyelemmel viseltetvén az alany hangulati ingadozásaira, a kerekké szőtt sztorik mögül nemcsak a nehézségek, hanem a kifejezetten tragikus elemek is előhívhatóak voltak (mivel ez az egyéni életút sem kerülhette meg a történelem sötétebbik oldalát). így derült ki, hogy a ma már kifejezetten extrovertált személyiségnek nemigen voltak gyermekkori barátai Debrecenben. Aki pedig volt, azt épp a „nagybetűs" történelem tiltotta el tőle: „Egy zsidó barátom volt, a Rényi Péter. [...] Mikor bejöttek 1939-ben ezek a zsidódolgok [zsidótörvények, 1938-tól], akkor azt mondta az apja a fiának, hogy mondja meg nekem, mi ne nagyon találkozzunk nyilvánosan, mert az Marcira nem lesz jó hatással, ha teveled együtt látnak. Mi azért nagyon jó barátok maradtunk, de nem jártunk soha együtt az utcán. Debrecen kicsi. [...] Akkor nem is tudtam olyan sokat erről, a politika nem érdekelt, csak ez nagyon érdekes volt, hogy az apja ilyet mond nekem."

A kirekesztő politika kulminálásával, a deportálással pedig szó szerint szembetalálkozott alanyunk: „Amikor katona voltam, és szerelvény ment el zsidókkal, kiszálltak, és beszéltem egy sráccal. [...] Mondta, hogy egyik nagybátyja a Metro-Goldwin-Mayernek valami rokona. Mikor Hollywoodban voltam, nem mertem elmenni ezekhez a filmigazgatókhoz, pedig nekem a Foxnak az igazgatója jó barátom volt. De ezekhez nem mertem elmenni. Nem mondhattam meg nekik, hogy a te rokonoddal, akit vittek épp Auschwitzba, én beszéltem mint repülőszázados." Itt sem lehet ugyanakkor eléggé hangsúlyozni a vizuális emlékezet szerepét, mivel a fotóművész egészen addig, míg elő nem került osztályának 1942-es érettségi tablója, állította, hogy nem emlékszik senkire. A kép láttán azonban egymás után jöttek elő az arcok, és a gyakran nem kevésbé tragikus sorsok. („A piariban az osztályelső egy szegény gyerek volt, és 10 pengőért nekem mindig megírta a dolgozataimat. És érettségikor jött hozzám: »Marcikám, most leérettségizünk, de az életben kinek fogod adni azt a 10 pengőt, hogy megírja a dolgozatodat?« Fölszállok később a villamosra, és a barátom jegyeket lukaszt [...] Úgy szégyelltem magamat, hogy majd elsüllyedtem, nekem már két üzletem volt akkor Debrecenben. O tudta is, nagyon ismert voltam már akkor.")

Meg kell említeni, hogy ennek az interjúnak éppen a kifejezetten bőségesnek ígérkező fotóanyag reményében kezdtünk neki, bár majdnem hamar elillantak ebbéli reményeink (a debreceni stúdió 1944-ben bombatalálatot kapott, és a megmaradt képek csak az utolsó ülés napján kerültek vissza Martinhoz). A végül előkerülő, kiválasztott mintegy ötven fotó segítségével mindazonáltal bepillantást nyerhettünk a korabeli fotóművészeibe is - annak elméleti és gyakorlati világába egyaránt. Az interjúnak igyekeztünk adni egy szakmatörténeti medret, melyet alanyunk mesélőkedve kifejezetten segített; megmutatva, lerajzolva, elmagyarázva a különböző fotótechnikai eljárásokat. A minél hitelesebb háttérhez, a megfelelő hangulat elősegítéséhez, és nem utolsósorban a fotótechnikai eljárások megértetéséhez az utolsó ülést a budapesti Mai Manó Házban tartottuk (köszönet illeti az intézményt a lehetőségért), egy a debreceni Szipál Stúdióval hasonló berendezésű műteremben. így, reményeink szerint, az elkészült anyag az oktatásbeli használhatóság mellett a fotótörténet iránt érdeklődő szakmabelieknek is hasznára válhat.

234