Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kőrösi Zsuzsanna: "Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni": Meneküléstörténetek 1956 végéről

elbúcsúzni. Anyám azt mondta, menned kell, neked nincs itt a helyed, neked ott a helyed. És az apám is ezt mondta később, amikor beszéltem vele.

Volt egy nagyon kedves barátom, akivel együtt jártunk az iskolába, ő is Eötvös-gimnazista volt, Gyuszinak hívták, ő is azt mondta, hogy innen el kell menni. Úgy volt, hogy elindultunk, fölültünk a szombathelyi vonatra december 8-án. És ment a vonat szépen. Szombathely előtt körülbelül négy kilométerrel, szóval közvetlen Szombathely előtt, megállt a vonat a nyílt pályán. Jött a kalauz, végigment a vonaton. „Emberek - azt mondja -, aki nem idevalósi és máshova akar menni, szóval, akinek nincs határátlépési engedélye, az jobb, ha most száll le a vonatról, mert az állomáson orosz ellenőrzés van." No és akkor a háromnegyed vonat leszállt. Képzelje el, ezerötszáz ember leszállt, és mentek ott a mezőn, mentek nagy ívben körbe.

Nekünk Gyuszival volt egy címünk, egy szombathelyi vasutasnak a címe. Az a Gyuszinak egy ismerőse volt, aki odavalósi volt, és ott is született, szóval jól ismerte a szombathelyi körülményeket. És ahhoz kellett mennünk, megvolt a pontos címe, és az majd utasít minket, hogy merre menjünk, hogy néz ki a határ stb. És valóban úgy csináltuk, hogy estefelé értünk oda, akkor nagy ívben megkerültük Szombathelyt, a másik oldalról jöttünk be. Körülbelül tudtuk, hogy hol van az az utca, ahol ő lakik. Megtaláltuk őt, bementünk. Már akkor kijárási tilalom volt, akkor a falak mellett kellett osonni. Megtaláltuk őt, nagyon kedvesen fölvettek minket. Odaültünk a térképpel, megbeszéltük, és mondták, hogy „menjetek mindig az erdőben, mert az erdőbe nem jönnek be az oroszok, mert félnek, hogy lelövik őket a felkelők" - ugye, mert sok puska volt a felkelőknél. Az oroszok mindig a nyílt térségben vannak, mindig a mezőkön, azokat tartják megszállva, a folyópartokon stb. „Tehát erre vigyázzatok, hogy mindig az erdőbe, soha ne menjetek nyílt terepen."

És akkor csatlakozott hozzánk még egy fiatal házaspár, egy öt vagy hat hónapos kisgyerekkel. A gyereknek adtak egy kis altatót, úgyhogy a gyerek szépen aludt. És akkor elindultunk így öten, a gyerekkel együtt öten. És mentünk mindig az erdőkben. Úgy indultunk, hogy már alkonyatkor indultunk, hogy ne nagyon lehessen látni. Ez december 9-én volt már. És akkor odaértünk egy mezőhöz. Én azt mondtam: „tudjátok mit, ne menjünk át, maradjunk itt. Amikor tök sötét lesz, akkor elindulunk abba az irányba." Hát nem, leszavaztak: menjünk, ugyan, nincs itt senki. Mondom, akkor is ne menjünk így, hanem menjünk úgy, hogy ott volt egy kis facsoport a mező közepén. Két csoportra ősziünk, az egyik csoport elmegy áfáig, és amikor az áfánál van, akkor indul el a második csoport, és azok mennek tovább. Tehát két részletben. És akkor valóban elindultak ők, a házaspár, elértek áfáig, akkor megindultunk mi. Ők mentek tovább. És már majdnem áfáknál voltunk, amikor láttunk egy csomó mozgó pontot kint a mezőn, katonaruhásokat. Na, mondom, itt vannak az oroszok. Nekünk tíz métert kellett futni, befutottunk a fák közé. Ott találtam egy lyukat az egyik fa mellett, és oda bekuporogtam, és a Gyuszi mellém. És ott kuporogtunk egy fél órát-háromnegyed órát. És akkor azt mondja a Gyuszi, hogy „te gyerünk, ezek biztos nincsenek már itt". Mondom, „Gyuszikám, hát most fél órát vagyunk itt vagy háromnegyed órát, nem mindegy? Most képzeld el, van még előttünk nyolcvan év." Azt mondja „nem, én unom már", és fölkelt és megy ki. Már én is éppen akartam fólállni, és akkor hallom, hogy „sztojl", és ez a závárcsattogás. És ő még visszaszólt, hogy maradjak. És én visszakuporogtam a lyukba, a Gyuszit elvitték. Akkor volt egy világító számlapú órám, azon lehetett olyan hét óra este. És akkor ott voltam a lyukban még éjjel egy óráig. De közben szitált az eső, és lehetett olyan két-három fok. Akkor már úgy össze voltam fagyva, hogy azt mondtam, most már nem érdekel, ha az egész Vörös Hadsereg itt áll körben, akkor is fölkelek. Akkor fölkeltem, és mentem tovább.

Tök sötét volt, és szitált az eső. És akkor egyszerre csak odaértem a Pinka patakhoz. Patak? Hát az nem is patak, az egy kis folyó. És akkor mondom, no jó, ezen keresztül kell menni. Akkor levetkőztem teljesen meztelenre, mindent bekötöttem a kabátomra, a kabátomat a fejemre kötöttem a derékszíjammal, és elindultam keresztül a folyón. És jó, hogy ezt tettem, mert úszni kellett. Szóval elvesztettem a lábam alatt a talajt, és a víz lehetett olyan hét-nyolc fok. Akkor

156