Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kőrösi Zsuzsanna: "Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni": Meneküléstörténetek 1956 végéről

Első Nyugatról szerzett benyomásainak egyike a bécsi árubőség, amely toposz szintén rendre felbukkan más interjúkban is. Az ötvenes évek Magyarországán nemigen lehetett déligyümölcshöz vagy mosóporhoz jutni. A két ország mindennapi életének szintjén megjelenő különbség a két világ közötti különbséget szimbolizálja.

„Én nem akartam elmenni"

Tamás 1931-ben született Budapesten, jómódú polgárcsaládban. Apja ügyvéd volt, jól menő ügyvédi irodával, anyja testnevelési főiskolát végzett. Öccse 1943-ban született. A családot liberális szellem hatotta át, a nagyszülők, a szülők többször is politikai bátorságról tettek tanúságot, többek között részt vettek zsidók menekítésében is. Bár a kitelepítést sikerült elkerülniük, az ötvenes évek őket is megroppantották. A családban többször felmerült az emigrálás gondolata, de itthon maradtak, és később, amikor az események igazolták félelmeiket, már nem tudtak elmenni. Tamás az Eötvös József Gimnáziumban érettségizett 1949-ben. Korán sportolni kezdett, előbb vízipólózott, aztán a kerékpársport szerelmese lett. Származása miatt nem vették fel az egyetemre, 1950-ben elektroműsze- részi képesítést szerzett, majd egy ismerős professzor közbenjárására 1951-ben bejutott az egyetemre, matematika-fizika szakra. Két év múlva azonban koholt vádak alapján eltávolították onnan. Hogy a katonai szolgálatot elkerülje a Honvéd Sportegyesületbe igazolt, majd a Budapesti Híradástechnikai Gépgyárban kapott „sportolói állást". A sportban komoly sikereket ért el, a válogatott keretnek is tagja lett, külföldi versenyeken azonban nem vehetett részt - ez is közrejátszott abban, hogy kezdett „kihátrálni" a versenysportból, és a sportújságírásban kereste a jövőjét.

Politikával alig foglalkozott, és bár tudott a változásokról, de igazi jelentőséget nem tulajdonított azoknak. Természetesen nem volt a Rákosi-rendszer híve, de tudatos ellenzékiség sem volt benne, az értelmiségi forrongásról sem igen volt tudomása. A forradalmi hangulat viszont őt is magával ragadta, részt vett a 23-i tüntetéseken. Aztán október 25-én kerékpárral elindult Nyugatra. Nehéz megmondani, hogy mi motiválta ekkor, vélhetően a hirtelen „lezúdult" szabadság, a sportolót ért sérelmek és a korábbi szándék beteljesülésének a lehetősége egyszerre. De a rádióban hallott reménykeltő hírek - Magyarország talán semleges lesz - félútról visszafordították. A következő napokban a sebesültek ellátásában segített. Aztán december első hetében az ő történetében is elérkezett az a pillanat, amikor már nem maradt semmi, amiért érdemes lett volna maradni.

Október 25-én elindultam biciklivel Budapestről. Elmentem Mosonmagyaróvárig. Emlékszem, még menet közben is gondolkoztam, hogy menjek, ne menjek. Megérkeztem Mosonmagyaróvárra. A mosonmagyaróvári kerékpárklubban volt ismerősöm, elmentem hozzá, ott szálltam meg, ott aludtam. Beállítottuk a rádiót, és akkor hallottam az első beszédeket, hogy Magyarország ki akar szállni a Varsói Paktumból, és mint Svájc és Ausztria, semleges akar lenni. Elát, mondom, akkor én nem megyek el. S másnap visszajöttem Budapestre. Én nem akartam elmenni, nem az volt az én célom, hogy elmenjek innen. Én akkor mentem el, mikor már vége volt mindennek, december 8-án. Amikor már lehetett látni, hogy most vége a forradalomnak.

Ugye november 4-én csattant az ostor, és akkor kiderült, hogy álom volt minden, hogy ki tudunk ugrani ebből. S akkor néztem november-decembert, jártam a városban, és figyeltem a hangulatot, beszéltem az emberekkel. [...] És éltem. Abban az időben kint volt a helye mindenkinek az utcán. És akkor december első hetében láttam, hogy ennek már vége, és akkor elhatároztam, hogy megyek. Anyámtól elbúcsúztam, az apám lenn volt Szemesen, tőle nem tudtam direkt

155