Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Kőrösi Zsuzsanna: "Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni": Meneküléstörténetek 1956 végéről
November második felére már nagyon nyilvánvaló volt, hogy itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni. [...] Magyar okmányom nincs, bejelentőlapom nincs, mert mikor bevonultam, ugye minden okmányt elvettek tőlem. Addigra már bevezették a személyazonosságit. Mikor bevonultam, még nem volt személyazonossági.7 Volt katonai igazolványom, de azt elvették, mikor letartóztattak. Úgyhogy itt ültem minden személyi okmány nélkül, ami sosem jó, és abban a helyzetben pláne nem volt jó. És akkor nincs mese, ki kell menni. El kell hagyni ezt az országot. [...] Nem jött könnyen [a döntés - kzs]! Nem jött könnyen, én nem akartam menni, de akkor muszáj volt. Én idevaló vagyok, és mindig annak éreztem magam. Szóval, én mindig szerettem volna utazni, úgy utazni, hogy megnézem Rómát, Párizst vagy Londont, aztán visszajövök. De elköltözni, az sosem volt a célom... De hát akkor muszáj volt. [...] Harmadikán nem akartam volna elmenni, de eddigre már muszáj volt. Édesanyám azt mondja: „Nincs mese. Ha te most elmész, és én itt maradok, akkor soha többé az életben nem látjuk egymást." Ugye, '56 novemberében úgy nézett ki, hogy itt aztán lesz olyan vasfüggöny, hogy ami '56 előtt volt, az átjáróház volt ahhoz képest. Nem volt mese, ha én itt még lézengek egy kicsit, akkor előbb-utóbb visszavisznek, és még rám nyomnak valamit. Tehát ez kényszer volt, nem azért mentem, mert akartam: azért mentem, mert kellett. Ugye, ha úgy alakultak volna a dolgok, ahogy '56. november 3-án hittem, akkor soha eszembe nem jutott volna elhagyni az országot. Miért? Hát én idevaló vagyok, és mindig annak éreztem magam. [...] Egy szép reggelen beültünk a Keletiben egy ott vesztegelő vonatba, mert ismert volt, mindenki tudta, hogy a vasutasok minden fővonalon napi egy vonatot indítanak. És volt egy vonat, ami ment Győr-Hegyeshalom felé. Tudtuk, hogy azzal a határon nem fogunk átmenni, de legalább a határ közelébe jussunk el. Nem voltunk egyedül, zsúfolt volt a vonat. Volt nekem - a negyven-ötvenes években mindenütt lehetett kapni - egy kimustrált, második háborús, gondolom, talán angol vagy amerikai, gázálarctáskám. Nagyon praktikus volt, hosszú szíjjal. Az volt az összes poggyászom, abban volt fogkefe, miegymás, egy pizsama és egy üveg vodka. Vodka azért, mert nincs a világon az a szovjet katona, aki nem akar vodkát inni. És ha az ember véletlenül belefut egy szovjet járőrbe, és azokat megajándékozza egy palack vodkával, akkor talán hátat fordít, amíg megissza, és hagyja, hogy az ember tovább menjen. Ez volt az elképzelésünk. Pontosan emlékszem, téli hideg idő volt. Olyan szürke, mint ma, de hidegebb. És idővel jött egy mozdony, és akkor rákapcsolták, és zötyögött és zötyögött. Valahol Győr után megállt a vonat egy sorompónál, és jött a kalauz, végigjött a vonaton, és azt mondja, hogy „figyelmeztetek mindenkit, hogy Magyaróváron a szovjetek ellenőrzik a személyi igazolványokat, tessék azokat előkészíteni" - és ment a következő vagonba. És mire odaért, már ebből a vagonból is, mint mindegyikből, az utasok többsége szedte a cókmókját, és szállt ki. Az utasok többsége dehogy akart szovjet ellenőrzést, hiszen a határ felé tartott! Mi is kiszálltunk, lepottyantunk, ott elég magas volt a töltés. Ott álltunk. Idővel a vonat fittyentett, és továbbment. Kelet-nyugat irányú út, hát nyugati irányba nekivágtunk. Mire besötétedett, eljutottunk jánossomorjáig. Azt hiszem, így hívták azt a határ menti falut. És furcsa, hogy egyáltalán nem tudom, hogy hogyan történt, pedig már gondolkoztam ezen sokat, de kikötöttünk egy szénapadláson. És mások is kikötöttek ott. A gazda mondta, »hogy csak maradjanak itten későbbig, és majd lesz, aki elvezeti magukat a határra«. Az ember ott ült, és remélte, hogy a gazda becsületes és igazat mond. Tényleg valamikor, nem tudom, hánykor, jó késő éjjel megjelent két fiatalember - vagy nem olyan fiatal, mai szemmel biztos fiatalok, de akkori szemmel talán nem -, és a hátsó udvaron át kivezettek a faluból. És akkor végig utak és földutak, aztán földek, gőzekeszántás. Meg volt fagyva szerencsére. Mert egy nem megfagyott szántáson sötétben baktatni nem kellemes, mert az sáros. 7 A személyi igazolványt 1954-ben vezették be a 16. életévüket betöltő magyar állampolgárok körében. 252
