Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Kőrösi Zsuzsanna: "Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni": Meneküléstörténetek 1956 végéről
Ez meg volt fagyva, és kemény volt. És tiszta volt az ég, mert a csillagokat lehetett látni, és folyton néztem, hogy tényleg, mi most valóban Nyugat felé megyünk, hogy Sarkcsillag, satöbbi, körülbelül tudtam tájékozódni. Hála a cserkészetnek! És akkor mentünk, mentünk, mentünk. És egyszer csak megálltunk, és azt mondják nekünk ezek, akik kísértek, hogy „na, hát most itt vagyunk a határon”. Azt tudtuk, hogy már korábban fölszedték az aknákat. Ez a veszély már nem volt. És akkor jött az a bizonyos, hogy itt ez egy olyan beszögellő osztrák terület, aminek a csúcsán vagyunk. Tehát se jobbra, se balra ne térjünk le, mert visszajutunk Magyarországra. És ez igen érdekes, ez olyan nagyon elterjedt toposz, hogy nagyon sok menekültnek a történetében benne van ez. És hát nem létezik, hogy ennyi ilyen beszögellés lett volna a határon. De valahogy ez mindenkinek a történetében, vagy a legtöbbében ott van. Elég az hozzá, odaadtunk nekik, ami volt nálunk forint meg miegymás, ők elbúcsúztak, és eltűntek. Mi meg továbbmentünk. Én a csillagokkal próbáltam tartani az irányt, egyenesen Nyugatnak, remélve, hogy jól csináljuk. A többiek, nem tudom, hogy jobbra vagy balra, de úgy elszóródtak a sötétben, aztán hamarosan már nem lehetett látni őket. Mi édesanyámmal baktattunk tovább. És végül is egy úthoz értünk, így merőlegesen. Na, most mit csinálunk? Lehetőség, hogy megyünk balra az úton, megyünk jobbra az úton, vagy megyünk még egy kicsit egyenesen, mert nem tudjuk, hogy hol vagyunk. És eközben megjelenik észak felől egy autó. Mi csak a lámpáját látjuk. És a lámpafényben mi ott vagyunk hirtelen, és megáll az autó. [...] Kinyílik az ajtó, és kiszáll belőle egy magyar rendőr! Először egy civil száll ki, aztán egy rendőr. Na, mondom, hát most tényleg jó helyen vagyunk, ezek itten... Szó sincs róla, a rendőr egész egyszerűen egyenruhában lépte át a határt, és úgy volt még a kocsiban. Kiderült, hogy ez egy belga kocsi, a civil egy belga, és ő a határ mellett, már az osztrák úton fól-alázik a kocsijával, összeszedi a menekülteket. Hát ő jött segíteni! Tudtunk vele érintkezni, mert franciául szóba lehetett vele állni. Ausztriában vagyunk, és minden jó. Üljünk be, és ő megy tovább. Ők mennek le Andauba, mert ott van egy befogadó központ. De hát azt is megtudtuk, hogy aki ott bejelentkezik, azt aztán összeírják, és viszik egy táborba valahova. És hát egymásra néztünk édesanyámmal, és mondtuk: szó sincs róla, nekünk elegünk volt a táborokból. Kiderült, hogy a belgák ezt éjjel csinálják, aztán hajnalban vagy kora reggel mennek vissza Bécsbe, ahol meg vannak szállva. Mire beértünk Andauba, már megbeszéltük, hogy ő még csinál egy pár ilyen utat fól-le, de majd összeszed bennünket itt, ésfólvisz Bécsbe. Mert Bécs már nem probléma, ott nyüzsögnek a rokonok. Szóval, így is lett. Andauban hagytuk, hogy egy forró kávét meg valamit adjanak, de gondosan elkerültük a bejelentkezést. Olyan káosz volt ott, nem figyelték, hogy ki az, aki már bejelentkezett, ki nem. Reggel a belga föl is vitt Bécsbe, és akkor becsöngettünk a rokonokhoz, akik ott laktak a Városháza mögött. Akkor még házmesterek voltak mindenütt, kizargattuk őt. És mondtuk: bocsánat, nem tudunk neki borravalót adni, mert nincs nálunk semmi helyi pénz, most érkeztünk Magyarországról. Azt mondja: nem baj, tessék csak fölmenni. Fölvitt. Nagy örömmel fogadtak: na, hát itt vagytok végre! És ott szépen betelepedtünk, kaptunk reggelit, forró fürdő, satöbbi, satöbbi. És aznap este az Alexander bácsi elvitt a Filharmonikusokhoz egy Brahms Német requiemre. Azt mondja: van jegyem, akarsz jönni? - Mondom: „hogyne, imádom a zenét!" Bevallom, hogy én nagyrészt átaludtam Brahmsot. Szép zene, de nagyrészt átaludtam. Nem kellett volna aznap este hangversenyre menni. Brahmsot végigaludtam, pedig napközben is aludtam, biztos. Fáradtak voltunk, elképzelhetetlen, hogy nem, mert egyrészt hosz- szú nap és éjjel volt, és azért mégis izgalom. Furcsa, de már nem tudom a napot. A legtöbb ember pontosan emlékszik. Én nem emlékszem, melyik napon kötöttünk ki Bécsben. Amint már ott voltunk az atyafiaknál, beköltözve, akkor el lehetett intézni, hogy nem kellett táborba mennünk, hanem ott maradhattunk mint menekültek. Kaptam egy szép kis szürke papírt, keménypapíron egy személyazonosságit mint menekült. Ezzel volt egy okmányom, hogy itt vagyok, mint menekült. [...] 153
