Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kőrösi Zsuzsanna: "Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni": Meneküléstörténetek 1956 végéről

érzést. Az ember akkor jött rá, hogy egy civilizált világba került, és szabadság van, és senki nem fogja bebörtönözni stb. Ahhoz képest, hogy az ember teljes bizonytalanságban volt, eufórikus volt a hangulatom. És akkor megálltunk Bécsben, hogy keresünk egy lágert, ahol van hely, oda beraknak minket, és majd onnan ki-ki a saját módján megtalálja az útját. De nem volt egy talpalatnyi hely se semelyik bécsi lágerban, s akkor közölték, hogy megyünk tovább. Azt mondták, hogy menjünk az állomásra. A vonatállomáson bevagoníroztak, szóval fólszállunk egy vonatra, amely el fog indulni majd abba az irányba, amerre esetleg találunk valami osztrák lágert, ahol magyar menekültek vannak. Azt hittük, hogy majd nem olyan nagyon messzire visznek, és találunk helyet. De nem találtunk! Úgyhogy, egy napot és egy éjszakát utaztunk ülve a vonaton. Időnként megállt a vonat, akkor intézkedtek, majd visszajöttek azzal, hogy itt sincs hely, ott sincs hely. Sokan voltunk, de nem ismertem őket. Gyerekek, felnőttek, szóval válogatás nélkül, férfiak, nők. Végén a német határhoz közel megálltunk. Tehát iszonyú messze, a lehető legmesszebb - úgy hívták azt a helyet, hogy Ried, arra emlékszem. Ott azt mondták, hogy van még hely. Az egy óriási nagy láger volt, kilencszáz személyes láger.

Ebben a történetben - lévén női narratíva - sajátos női aspektusok jelennek meg: a kis- húg, a feleség, az anya, a csinos fiatalasszony nézőpontja. Andrea - visszaemlékezése szerint - egészen addig, amíg meg nem hozta a döntést, hogy elhagyja az országot, az élettel sodródó, céltudat nélküli, könnyen befolyásolható nő volt. Az interjú során többnyire alárendelt szerepekben jelenítette meg magát. Férjhez meneteléig szülei döntöttek helyette, illetve bátyja befolyása alatt állt, majd férjéhez alkalmazkodott, akitől - hiába romlott meg a viszonyuk - nem akart elválni. Aztán bátyja váratlan menekülését követően - még mindig hozzá igazodva - magához ragadta a kezdeményezést: eldöntötte, disszidál ő is. És itt jut szóhoz az emlékekben az anya, aki gyermekének szabadabb, szebb jövőt álmodott, de egyben aggódott a kicsi biztonságáért, és nem merte vállalni, hogy magával vigye őt a veszélyes útra. Kétségek gyötörték, félt a bizonytalan jövőtől, de végül is úgy határozott, hogy férjét, gyermekét hátrahagyva útnak indul.

A búcsúzás igazán különös módjáról számolt be. A joggal feltétezhető honvágy ellen előre felvértezte magát: az indulás előtti napokban járta a várost, kereste a borzalmakat, azzal a céllal, hogy minél szörnyűbb kép maradjon benne arról a városról, Budapestről, amelyet elhagyni készült. Rögzítette a felkavaró képeket, amelyeket beszélgetésünk során nagy átéléssel hívott elő. A felidézett képek közé a november végi budapesti helyszínekre a korábbi, október végi és november eleji események képeit vegyíti. Itt a forradalommal kapcsolatos negatív toposzok jönnek elő a narratívában. A Köztársaság téri lincselés szörnyűségei - pl. a fáról lógó megbecstelenített hullák - olyan elementáris erővel élnek Andreában (is), hogy önkéntelenül ezeket sorolja, amikor elmenetele igazolásaképpen a negatívumokat gyűjti egybe. Abban biztosak lehetünk, hogy november végén a holtestek már nem voltak ott.

Míg a férfiak praktikus (meleg, kényelmes) ruházatot választottak a meneküléshez, addig ő, a csinos fiatal nő „elegáns szattyánbőr félcipőcskét" és teveszőr kabátot vett fel. A történet felidézése közben Andrea is érzett ebben némi abszurditást, ezért rögtön meg is magyarázta választását: öltözetével azt akarta jelezni, hogy csak egy rövid, kényelmes utazásra indult el. Valóban szükség volt álcázásra, nemcsak az emigrálási szándék miatt, hanem azért is, mert a határsáv tiltott volt az átlagember számára, oda csak külön engedéllyel utazhattak, és csak azok, akik ott éltek, illetve akik velük rokonságban voltak. De Andrea történetében ennél árnyaltabb a kép. Az a mokaszin szimbóluma mindannak, ami a múltban az övé volt vagy lehetett volna, és aminek megszerzése számára fontos volt.

Minden menekülő részletesen jelenítette meg a határon átkelés eseményeit, körülményeit, azzal kapcsolatos érzéseit, hiszen az életük egyik kiemelkedő állomásáról beszéltek.

150