Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kőrösi Zsuzsanna: "Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni": Meneküléstörténetek 1956 végéről

meg rémálmaim voltak, hogy tulajdonképpen a határ nem ilyen nyílegyenes, amin átsétálunk, és még az is lehet, hogy oda-vissza sétálgatunk, mert annyira eltévedtünk. Szóval meregettük a szemünket, mert nem láttuk, hogy milyen színű az a zászló. Aztán azon a területen is átcsörtettünk. Akkor megint bejutottunk egy fás területre, ott aztán azt mondtuk, hogy muszáj pihenni, nem bírjuk tovább. Nem tudtuk, hogy hol vagyunk, de reméltük, hogy már Ausztriában. És én ott úgy, ahogy voltam, a hideg, félig fagyott földön ledőltem egy fa tövében, és azonmód elaludtam. Iszonyúan ki voltunk merülve. Arra ébredtem, rettenetes szívdobogás kellős közepette, hogy valami óriási szárnycsapkodás van mellettem. Biztos egy fácán volt. Lehet, hogy ő jobban félt tőlünk, mint mi tőle, de mi is rettenetesen megijedtünk. Amikor felriadtunk, akkor már lehetett valamit látni, tehát már világos volt. Egy órácskát azért aludtunk. Volt egy kis patakszerűség. És gondolkoztunk, hogy ez ugyanaz a patak-e, vagy nem ugyanaz, ez honnan hova folyik. És akkor találtunk egy kupac kilőtt puskatöltényt, vagy hogy hívják azokat. És akkor azt próbáltam * nézni, hogy azon milyen írás van, milyen nyelven. De ezzel se mentem semmire. Aztán arra is rájöttünk, tulajdonképpen utólag, hogy amit én őrtoronynak néztem, az a hold volt. Elég sokáig tartott volna, hogy megkerüljük. Még röhögtünk is ezen. Továbbmentünk egy kicsit, és akkor láttam, hogy van ott egy olyan völgyszerű dolog, és ott van egy ház, és füstölög a kéménye.

Azt mondták, hogy én tudok németül, és hogy nekem kell odamenni és bekopogtatni. Persze - mondtam -, honnan gondolják, hogy tudok németül, az régen volt, amikor én tudtam németül. Hát jó, tudok köszönni. Arról nem beszélve, hogy arról sem vagyok meggyőződve, osztrákok-e. Mi van, hogyha magyarok laknak ott? Akkor is ötven-ötven százalék a lehetőség, hogy nem árul be. Mondjuk, eg\) ilyen határ menti parasztember talán csak nem árul el. Hát jó, odavánszorogtam valahogy. Úgy néztem ki, mint egy disznó: sárosán, piszkosan, hulla fáradtan. Szóval nem lehetett azt megjátszani, hogy kérem, én csak éppen a reggeli sétámat végzem, üdülésen vagyok. Bekopogtam, németül köszöntem, ők meg jó ízes magyarsággal válaszoltak. Azt hiszem, látták, hogy halálra váltam tőle, és akkor mondták, hogy bocsánat, ez már osztrák falu, de ők tudnak magyarul is. És akkor aztán intettem, és jöttek a többiek is.

Ezek olyan angyali emberek voltak! Először is fantasztikus volt, hogy egy meleg, tiszta konyhában rögtön kaptunk meleg vizet, hogy kicsit megmosakodhassunk, és kávét hoztak meg vajas zsemlét. Soha az életben nem felejtem el annak a zsemlének az ízét! Irtó kedvesek voltak, a háziasszony mindent megtett értünk. A férfi elment egy traktorért, ráültetett minket, és mondta, hogy most elvisz a legközelebbi faluba, mert ez csak egy tanya volt, tényleg nagyon határ menti. A faluban viszont van egy gyűjtő iskola. Akkor aztán ordibáltunk, hogy szabadok vagyunk, meg mit tudom én, mit. Nagy ünneplés volt.

Bevitt minket a farmer egy iskolába, ahol a tornaterem át lett alakítva menekültek számára. Ott volt egy csomó szalmazsák egymás mellett szorosan, én nem is tudom, talán harminc ember elfért legalább. Úgy ki voltunk merülve, hogy én nem is tudom, a többiekkel mi történt, de én gumicsizmástól, kabátostól, mindenestől lerogytam egy szalmazsákra, és ott aludtam, ami belefért. A legkomikusabb az egészben, hogy tulajdonképpen nem tudom, nem emlékszem a falunak a nevére. [...]

Ugye, reggel feküdtünk le, és aludtunk, aludtunk, aludtunk. Hallottam olyan mocorgást, hogy jöttek új emberek, meg valaki rosszul lett a közvetlen szomszédságomban, és hányt szegény. Gondolom, hogy mindenkinek nehéz volt az útja. Másnap összegyűjtöttek minket, és mondták, hogy akkor ki hova akar menni. Akkor én rájöttem arra, hogy tulajdonképpen hiába van nekem rokonom kint, fogalmam nincs a címükről, semmit nem tudok. Nincs nálam semmi, ott állok megfürödve. És akkor feltettek minket egy autóbuszra, több autóbuszra is, és elindultunk Bécs felé. Nem volt ám az messze, szóval nem sokáig tartott az út, csak azt tudom, hogy néztem ki az ablakon, és nem hittem a szememnek, hogy az, mint a kis ékszerdoboz, olyan, az itteni kosz, piszok és nyomorúság után, mert akkor sajnos az volt Magyarországon. Teli virággal, gyönyörű szép kis tiszta házak, és az utak is tiszták, enni lehetett volna rajtuk. Nem tudom leírni azt az

149