Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Kőrösi Zsuzsanna: "Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni": Meneküléstörténetek 1956 végéről
egy tizennyolc év körüli srác volt, a másik meg egy harminc év körüli kis mitugrász alak, aki állandóan keresztet vetett, annyira be volt gazolva. Mondta, hogy ő suszter, cipész. A másik nem is mondta, hogy ő kicsoda vagy micsoda. Szóval ők ott vártak már órák óta, hogy mások is jöjjenek, de nem jött más, csak mi ketten. Tehát négyen voltunk, és kénytelenek voltunk elfogadni ezt a fickót, mert más nem volt. Ez volt november 28-án, 27-én mentünk el Pestről. Erre tisztán emlékszem. Szóval, nekivágtunk. Azt mondta ez a részeg alak, hogy ezzel a cipővel fél kilométert se fogok tudni azon a terepen menni, úgyhogy mindenekelőtt hagyjam ott a cipőt, ő ad nekem egy gumicsizmát. Ez volt az első rossz üzlet, de ettől függetlenül igaza volt. És megállapodtunk a pálinkában meg a cigarettában. És akkor elindultunk. Es nem mehettünk többet, talán nyolc kilométernél, amikor faképnél hagyott minket. Magyaróvár határába elvitt minket egy kis folyócska vagy patak mellé - sötét volt, nem láttuk -, ahol a töltés mellett megállt, és azt mondta, hogy ha emellett a töltés mellett megyünk egyenesen végig ebben az irányban, akkor ez az út átvezet minket a határon, úgyhogy ne izguljunk, csak menjünk, mert hát az még odébb van. És fogta magát, szalutált, és elment, kész, jó napot. Ott álltunk négyen megfürödve a sötétben. Elindultunk, mégpedig úgy, hogy elöl ment a fiatalember, akkor jött a Júlia, majd én, és mögöttem a kis suszter. És mentünk, mentünk, mentünk, szó nélkül azon az ösvényszerű izén. Emlékszem, hogy semmi nem mozdult körülöttünk, de nem volt lövöldözés meg ilyesmi, egyszer csak hallottunk valami neszt, és mind a négyen hirtelen lekushadtunk a földhöz közel, hogy Jézus Mária, itt most valami van. Aztán rájöttünk, hogy az eső eleredt, hiszen, amikor lassan elered, az olyan furcsa hang. Borzasztó volt. Na, szóval, mentünk, mentünk, és egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy nincs folyó. Hát azt valahogy elvesztettük. [...] Nem is azt vettük észre, hogy nincs folyó, hanem azt, hogy inkább egy fás területre kerültünk be, erdő volt, de laza erdő, tehát nem sűrű bozót. Most mit csináljunk, merre menjünk? A messzeségben volt egy fény, és én azt hittem, hogy az talán egy határállomás tornya vagy őrtornya lehet, mert hát mi más lehetne, és annak az irányába mentünk. Gondoltuk magunkban, nyilván akkor ott van a határ is. Aztán kezdtek rakétákat lövöldözni, ilyen fényrakétát, ami nem volt kellemes, mert attól mi nem láttunk többet, se vizet, se semmit, viszont folyton le kellett hasalnunk, mert minket esetleg láthattak. Egy idő múlva ott benn az erdőben megzavarodtunk. Most milyen irányt vegyünk? Kicsit konzultáltunk egymással, és én azt mondtam, hogy én a fény felé megyek, mert más pontom nincs, és ha odaérek az őrtorony mellé, akkor még mindig el lehet kicsit térni, hogy azt elkerüljük. Az ösztönömre hallgattam. Mentünk tovább, nem vitatkoztak. Egyszer csak odaértünk egy műúthoz, ami keresztezett minket. Szent Isten, ez csak nem a bécsi út? Akkor nem nagyon voltak műutak. És mint a csirke vagy a tyúk, amelyiknek okvetlen át kell mennie az út másik oldalára, mert itt nem érzi magát biztonságban, még akkor is, hogyha lehet, hogy pont akkor ütik el, azt mondtuk, hogy itt át kéne menni, mert most nincs tovább. És át is mentünk, és nem volt ott egy lélek, egy madár se, semmi se. Szóval kísérteties volt! Átmentünk, és akkor ott továbbra is egy ilyen kis erdős terület volt. Egyszer csak odaértünk egy olyan területre, amely senki földje lehetett, mert azon nem volt se fa, se fű, se bokor, semmi, hanem egy mélyszántott terület volt. Talán a határsáv volt. Bár jó volt, hogy volt a csizma, de abban menni iszonyatos volt. Nehéz, kilós koloncokat húzni! Szegény Júlia akkor már teljesen magánkívül volt, ki tudja, hogy hány órája gyalogoltunk, és ő már nem volt olyan fiatal, ötven év körül lehetett. És akkor én húzkodtam, mert le akart ülni, és azt mondta, hogy ő most már tovább nem megy, őt nem érdekli semmi, nagyon fáradt. Mondtam, hogyha idáig eljöttünk, ne adja fel. Húzkodtam, toltam, vontam, mindent csináltam vele, a két fiú meg ment a fenébe. Egyébként a suszter, valahányszor hátranéztem, mindig keresztet vetett. Állandóan be volt gazolva. És akkor valahogy áttornásztuk magunkat ezen a területen. Még mindig pirkadat előtt voltunk. Este hatkor indultunk el, és ez reggel öt óra körül lehetett. És akkor megláttunk valamit mozogni, gondoltuk, hogy zászló lehet, de a színét nem tudtuk kivenni, csak azt láttam, hogy sötét, világos, sötét. Hát az lehetett osztrák, lehetett magyar, mindenféle más is. Közben 148
