Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kőrösi Zsuzsanna: "Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni": Meneküléstörténetek 1956 végéről

búcsúzkodtam inkább, de emberektől nem. Először is a szüléimről pontosan tudtam, hogy mit mondanának. Hogy menjek, mert itt fű nem fog teremni, és csak rosszabb lesz a helyzetünk. És hát a fiatal ember menjen, de hogy ők nem akarnának menni. Apám mindig azt mondta, hogy öreg fát nem lehet átültetni, tehát én tudtam azt, hogy ők itt maradnak így is, úgy is.

Azt mondta Júlia, hogy neki vannak Magyaróváron rokonai, igaz, hogy távoli rokonai, de az egy jó kifogás, hogy oda megyünk látogatóba, és akkor úgy teszünk, mint aki csak oda megy, és majd ott megpróbálunk valamiféle lehetőséget találni. Nekiindultunk ketten. Elegáns kis félci- pőcskében, mert nem akartuk azt a látszatot kelteni, hogy menekülünk, és egy kis szatyorral. Volt nálam egy karton cigaretta, mert hogy legyen mivel lekenyerezni valakit esetleg, meg egy üveg snapsz, pálinka, és azt hiszem, száz forint. Ruha, és fogkefe persze. Cipőm meg nem volt más, csak ez a szép bordó szattyánbőr kis mokaszin. Olyan szép volt! Csináltattam, mintha a fogamat húzták volna, úgy fizettem ki. Tényleg egy isteni cipő volt, de hát nem arra való volt, hogy a határon sárban mászkáljon vele az ember. Mindegy, ez volt. És teveszőr kabát, télikabát, és egy nadrág és egy pulcsi. Szóval így indultunk neki.

Megyünk a Déli pályaudvarra. És ott megdöbbentő kép tárult elénk: az egész pályaudvar olyan volt, mint egy hangyaboly, a vak is látta, hogy ezek mind menekülni készülnek. Hát, mondom, ennek nem lesz jó vége, mindenkit le fognak fülelni, ez látszik. Izgatottan, hátizsákkal, csizmában, vagy, hogy hívják, bakancsban, és ott bőgtek emberek, búcsúzkodtak, és a gyerekeket szedték össze, gyere már stb. Fürtökben lógtak az emberek a vonaton. Mondom, ez nem igaz, hogy képzelik, hogy így fognak átmenni a határon? Tehát mindenki pánikban volt, és mint a patkányok, menekültek a süllyedő hajóról. Hát mi beültünk szépen egy vonatra, ami zsúfolásig volt, és Bécs fele ment.

Nem is nagyon beszéltünk. Az elején még ott sutyorogtunk egymással, hogy akkor most mit csináljunk, leszálljunk Magyaróváron, vagy mi is menjünk el Hegyeshalomig, de hát azt nem lehet, mert az már határsáv, és ahhoz nincs igazolványunk. És folyton lestük azt, hogy nem jön-e razzia. De jött Győrben, vagy nem tudom, hogy hol, fólszálltak ávósok, és igazoltatták a népet, de olyan sokan voltak, hogy az ember le tudott szállni, és visszaszállt mögöttük. Szóval nem jutottak el hozzánk. [...] Személyink volt. De útlevelük nem volt, akkor ilyet nem adtak. Ha lett volna, akkor nem izgultunk volna, az egy legális dolog lett volna. És megérkeztünk Magyaróvárra, nem mertünk továbbmenni. Hideg volt, köd volt, csöpörgött az eső, sötét volt. És ahogy leszálltunk a vonatról, a tömeg elindult a kijáratok felé. Azt hiszem, két kijárat volt csak a pályaudvarról. És akkor hallottuk, hogy teherautók meg autók ajtóit csapkodják. Mondom, ez razzia, maradjunk csak itt, a lépcső alatt húzzuk meg magunkat, nem fogunk belerohanni a csapdába. Oroszul folyt a nagy ordibálás. [...] És ott lapultunk egy vonat lépcsője alatt leguggolva mindaddig, amíg az utolsó hang el nem ment. Ott reszkettünk. Aztán csönd lett. Mindenki elment, és akkor kezdtünk kászálódni. És egyszer csak látom ám, hogy a fény mögött közeledik felénk egy alak, és csikorgóit a csizmája alatt a kavics. Jött szép lassan, komótosan. Már meglátott minket, nincs mese. És egyszer csak megszólalt: „Na, most már előjöhetnek, nincs semmi baj, mindenki elment." Hát egy kék rendőr volt, egy normális városi rendőr. Azok még akkor rendesek voltak. Azt mondja: „hova akarnak menni?" Mondta Júlia, hogy hova, a címet mutatta neki. „Hú, de szerencséjük van, mert olyan helyen van, hogy nélkülem oda nem találtak volna el. Elkísérem magukat." El is kísért minket oda, árkon-bokron keresztül, sár és minden volt arra.

Megérkeztünk a rokonokhoz, akik nagyon rendesek voltak, de mondták, hogy ők bizony nem tudják, hogy lehet-e találni még valakit, aki hajlandó minket elvinni, de majd másnap megpróbáljuk. És akkor ott az irgalmatlan hidegben, egy kis keskeny lócán ketten ruhástól, mindenestül próbáltunk aludni az éjszaka. Hát sokat nem aludtunk. Másnap találtunk egy vezetőt, akire mondták, hogy ez egy részeg alak, úgyhogy semmitől se fél, és egy kis pénzért, egy kis pálinkáért mindenre hajlandó. Ez általában úgy ment, hogy reggeltől estig fogadóóra volt, és aki jelentkezett, azt aznap este vitték. És nem volt rajtunk kívül csak két férfi, egy egészen fiatal ember, aki

147