Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kőrösi Zsuzsanna: "Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni": Meneküléstörténetek 1956 végéről

ban közelről megtapasztalhatták, a Rákosi-rendszer különösen nehéz időszakot jelentett számukra. A család vagyonát elvették, üzletüket államosították, szüleiket B-listázták, letartóztatták, kitelepítették, őket tanulmányaikban akadályozták. Értelemszerűen egyikőjük sem volt az új rendszer híve.

Mindhárom elbeszélés egyszerre képviseli a nagy köztörténeti narratívának megfelelő disszidens jellegzetes történetét, miközben egyediként ábrázolja a menekülést.6 Mik ezek a közös, ismétlődő motívumok? Az első ilyen a menni vagy maradni kérdése. Az emlékezők élettörténetének egyik legmeghatározóbb eleme, hogy a forradalom leverése után elhagyták Magyarországot; úgy érezték, hogy számukra nincs más megoldás, mint elmenekülni. Identitásukat, emigránstudatukat alapvetően befolyásolta, hogy miért és milyen érzelmi háttérrel hozták meg ezt a döntést. Ahogy a múlt adott pillanatában, a jelen horizontjából is fontos volt számukra ez a kérdés, így mindegyik narratívában kiemelt hangsúlyt kapott. Szükségét érezték, hogy döntésüket indokolják, és ezzel egyben igazolják azt.

Miért kellett elhagyniuk Magyarországot? Mindhárom esetben az érvelésük a diktatúra-szabadság vagy másképpen az üldöztetés-nyugalom dichotómiájára épül. Itt érezhető leginkább, hogy az emlékezők vélhetően igyekeztek megfelelni a köztörténeti narratíva elvárásainak. Arra kényszerültek, hogy elmeneküljenek a megbélyegzés, az üldözés elől; el kellett menniük, ha szabadságban, biztonságban akartak élni. A felidézett érzések mind a vívódásról szólnak, ha különbözőképpen is, de mindegyikőjüket kétségek gyötörték, egyikőjük sem döntött könnyen. Döntésüket azzal magyarázzák, hogy az ötvenes évek politikai viszonyai között nem akartak, illetve nem tudtak volna élni, származásuk okán nem volt előttük perspektíva, sőt újabb üldöztetéstől tartottak. Nem mentek volna el, ha... Csak akkor hozták meg a végső döntést, amikor már végleg elveszett a remény, hogy Magyarországon demokratikus berendezkedés legyen.

Kik segítették őket a menekülés során? A családtagoknak a döntésfolyamatban nyilvánvalóan nagy szerep jutott: az anya, aki menekülésre biztatta gyermekét, vagy a testvér, aki saját menekülésével ösztönözte húgát. A szökés során segítették őket barátok, ismerősök, akik a határhoz közeli településen laktak, akiknél megpihentek, akiktől útbaigazítást kaptak. A kalauz, a rendőr, a civilek, akik elbújtatták vagy figyelmeztették őket valamely veszélyre. A „hivatásos" segítők, az embercsempészek fizetség ellenében vállalták, hogy elvezetik őket a határig - ezt nem minden esetben teljesítették. És mindhárom emigráns számíthatott külföldön élő, közvetlen a háború után elmenekült rokonai támogatására. És még egy fontos közös elem: egyik emlékező sem egyedül indult útnak. Az útitárs fontos „kelléke" a történeteknek. Könnyebb egy másik ember társaságában nekivágni az ismeretlennek; van, aki segíthet, van, akinek segíteni kell. Ha átmenetileg is, de a menekülés során egymásra voltak utalva ezek az emberek.

Mindhárom narratívában megjelenik a népvándorlás motívuma. A kivándorlás tömeges volt ezekben a hetekben, a kétszázezer magyar menekült közül mintegy hetvenezren lépték át a határt Ausztria felé - közöttük voltak interjúalanyaim is. Felidézték a zsúfolt pályaudvar, a tömött vasúti szerelvény képét, a pánikhangulatot, a rohangálást, a hatalmas tömeget, azt, amint a menekülők százai, ezrei leszálltak a vonatról, hogy kikerüljék az ellenőrzéseket, és gyalogoltak keresztül a földeken a nyugati határ felé.

Közös ezekben a narratívákban az a toposz is, hogy a két országot elválasztó határ nem egyenes vonalú, hanem cikcakkos, így a menekülők mindvégig bizonytalanságban voltak, hogy átlépték-e már a határt, esetleg ismét Magyarország területén járnak. Lehet, hogy többször is átmentek a határon Ausztriába, majd visszajöttek?

6 Lutz Niethammer: Ego-Histoire und andere Erinnerungsversuche. Wien, 2002, Böhlau Verlag.

144