Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kincses Károly: "Soha nem akartam innen elmenni, most se, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő.": Reismann Marian (1911-1991)

olyan régen, talán három éve, és az volt szóban, hangulatban olyan, hogy még mindig él bennem a vágy, hogy így szeretnék veled beszélni, lenni. Ha visszagondolok egész életemre, a Te szereped abban nagyon egységes volt, egységes az ambivalenciákban is. Mert mindig rettenetesen féltem Tőled, aki a legérzékenyebb pontokon tudtál bántani, kortól, időtől függetlenül, de legalább annyira imádtalak is, bármilyen furcsán is hangzik ez, ma érett fejjel - egy húg vallomása. Te voltál részemre az elérhetetlen ember és cél, úgy loholtam utánad, mint egy kiskutya, lógó nyelvvel, és soha nem bírtalak elérni. Iskolás kölyökkoromban, amikor haza-hazajöttél részemre exotikus tájakról és meséltél, néha úgy is, hogy én ott lehettem, az egész nagyvilágot a Te meséidből ismertem és kívántam meg. Nagyon kézenfekvő, a fotográfussá levésem kérdése is, mert vajon mi adhatta az ötletet nekem, aki tulajdonképpen oly távol estem akkoriban művészi törekvésektől, ismeretektől, ahhoz hogy fényképésznek menjek, ha csak az nem, hogy ebben is Téged utánozzalak, és fussak olyan nosztalgiák után, amelyeket Te ébresztettél bennem. Hálás vagyok Neked, mert örülök, hogy fényképész lehettem. Hiányoznak belőlem a NAGY művészi ambíciók, tudom, hogy nem hagyok hátra egy 'oeuvre-t' - nem is fontos. Ennél sokkal többet adott és jelentett nekem az a lehetőség és megismerni tudás, amit a fényképezésen keresztül megszerezhettem. Reagálni az emberekre, a hangulatokra, igyekezni megfogni a megfoghatatlant és kimondhatatlant, sokszor a teljes hiábavalóság, sikertelenség tudatában és elenyészően ritkán realizálni tudni. Különösen sokat adott nekem a gyermekfényképezés, ahol gátlás nélkül kiönthettem azt a rengeteg szeretetet, amely bennem élt, azt a sok kusza, céltalan szeretni vágyást, amelynek nem volt alanya oly sok évig. Fényképezni? Ez a fogalom aztán teljesen és kizárólag Hozzád kapcsolódik. Amióta csak ismerem képeidet, részemre a legmagasabb célt azok jelentették. Soha nem akartalak szolgaian utánozni, de az élet, az emberek, a hangulatok és tájak kifejezési módjával a Te képeiden értettem egyet, azok jelentették nekem az utat, amely az én utam is. Emlékszem, nagyon régen, a harmincas években írtál hosszabban arról, hogy mi tulajdonképpen a fénykép, mi a feladatunk benne. Példának hoztad, hogy próbáljak meg az utca egy forgalmas helyén leállni, és az arra menőket fényképezni úgy, ahogy látom, ahogy azok élnek. Hogy ezen keresztül ismerném meg az életet, illetve hogy ez is egyik lehetősége. Ugyanakkor írtál arról is, hogy fiatalon az ember csak készülhet, de igazán jól fényképezni csak egy hosszú élettapasztalaton és rengeteg élményen keresztül, idősebb korban lehet. Soká őriztem a leveleket, 44-ben pusztultak el, annyi minden egyébbel." Ennyi a levél.

„A majdnem egykorú gyerekek sokszor nagyon nehezen férnek meg egymás mellett. Jancsi és Feri között egy fantasztikus szerelem volt, ugyanakkor meg is tudták volna egymást gyilkolni. Én voltam az, aki a szerelemből kimaradt, a gyilkolásból nem. Keserves sorsa volt a két bátyámnak, Ferinek a feleségét és a két fiát égették el Auschwitzban, Jancsi leülte a maga öt évét a Rajk-per kapcsán a börtönben. Feriék 1957-ben útlevéllel távoztak Magyarországról. Feri azt mondta, hogy nem óhajtja még egyszer végigcsinálni Magyarországon, amit egyszer már végigcsinált. Feri nagyon rábeszélt, hogy menjek velük. Én akkor már elsősorban Ernő miatt nem mentem velük, de én soha nem akartam innen elmenni, most se akarok, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő." Nem üres lózung, higgyék el. Általában az emberek azokat érzik sorsfordító esztendőknek, amiket éppen megélnek. És ez így rendben is van, csak egy pillanatra megállva, gondolkodjunk el: biztosan mindegy, hogy milyen körülmények között éli meg ki-ki azokat a bizonyos, számára sorsfordítónak érzett éveket? „Anyám 1939-ben, amikor kitört a háború, kapott egy infarktust. Németül mondta, hogy meg fogjátok látni, ez a Hitler megöl minket, és a következő nap iszonyú kínlódások között meghalt. Apám utánabúsulta magát, és meghalt egy évvel később. Maradtunk hárman. Jancsi a Szovjetunióban volt, megúszta, valahogy nem került a Gulagra, csak kiutasították, aztán Párizsba ment. Feri itthon maradt, Szombathelyről elvitték a Gyűjtőbe, rögtön az elején, 1944. április 2-án. Március 19-én jöttek be a németek, 2-án eltűnt Feri, és akkor én reggeltől estig loholtam, hogy kiderítsem, hol van, de nem sikerült. És egyik nap holtfáradtan jövök haza, és a házmesterné, akivel nagyon jóban voltam, holtsápadtan fogad és azt mondja, két SS van fönt magánál, ne menjen fól. Kiderült, hogy az egyik SS egy müncheni iskolatársam volt, és azért keresett meg, mert akartak egy

109