Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kincses Károly: "Soha nem akartam innen elmenni, most se, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő.": Reismann Marian (1911-1991)

tét. Nem hangosan, és nem is egészen tudatosan védekeztem ez ellen, annyira, hogy kilőttem magam egészen Münchenig. S tulajdonképpen idén (1990, KK) jöttem rá, hogy az én saját kis forradalmam mentett meg engem a kisvárosi zsidók sorsától, a gázkamrától." És még ezt is mondta: „Én egész életemet úgy töltöttem, töltöm és tölteni fogom, hogy magyar vagyok. Az, hogy zsidó vagyok, azt a zsidótörvények következtében vettem tudomásul. És még sokkal jobban akkor, amikor kiirtották családom némely tagját, barátaimat, és saját magam is életveszélyben forogtam. Egész életemben magyarnak tartottam magam, ezt Hitler meg Szálasi vette el tőlem. Megfosztottak saját magamtól. Mindenkit megöltek körülöttem, aki hozzám tartozott. Mindenkit elpusztítottak, én életben maradtam. Vállalom, hogy zsidó vagyok, és mindig siettem megmondani, hogy vigyázz, én zsidó vagyok. Vigyázat, mázolva - ugye?"

„Alig múltam tízéves, amikor már elölről hátra, hátulról előre, kívülről fújtam Schubert Téli utazás című ciklusának valamennyi darabját. Természetesen zongorázni is tanultam, ám az ma már furcsának tűnhet, hogy eme stúdiumot viszont szívből utáltam, különben is, hajtogattam, nekem jó a hallásom, de rossz a fülem, hagyjanak békén, pardon azonban nem volt. így az Akadémia első osztályáig el is jutottam." Testvéreivel meglehetősen ambivalens viszonyban volt, ami látszólag magánügy, főleg, hogy azóta már mindhárman odafentről mosolyognak ezen a kicsinyes földi vircsaftoláson. De minél többet foglalkozom munkásságukkal külön-külön és aztán együtt is, annál erősebben érzem, hogy mindkettőjük fotográfusi pályáját, a képhez való viszonyát valamiképpen befolyásolta a másik testvér, persze időszakonként eltérő módokon és intenzitással. És ezt az egészet színezte az ügyvéd báty. Az idősebb fiú, Jancsi persze sokkal dominánsabb módon vett részt húga életének alakulásában, mint fordítva, de a kölcsönösség azért megáll. „A két bátyám között 11 hónap korkülönbség volt, amit egy életen át nem tudtak kiegyenlíteni. Ott annyi verekedés volt, annyi vér folyt, annyi nyugtalanság volt, és ebből természetesen nagyon sok lecsapódott rám is. Feri ugyan védett, de Jancsi egész életében támadott. Egyszer, amikor a szülők nem voltak otthon, kikötött a juharfához, parittyával célba vett, és sikerült is eltalálnia, az eredmény egy kék folt volt, és egy fagylalt, amit fizetett, hogy hallgassak róla. De hát ez egy marhaság, ilyen tízezer volt, és végigkísérte az egész életemet. Jancsi és az én viszonyom nemhogy kétes volt, inkább negatívabb, de külső támadásoknál mindketten a legmesszebbmenőkig kiálltunk egymásért. Jaircsi kint maradt a Szovjetunióban, nem találkoztam vele a 30-as évek közepéig, ekkor valamilyen megbízatással Becsbe küldték, s az egész család felment, találkozni vele. 1938-ban utasították ki a Szovjetunióból, akkor ment Prágába nagynénénkhez, én pedig szintén Prágába, nagybátyánktól pénzt kisírni neki."

Hogy mennyire nem volt problémamentes a testvériét, jól mutatja az a visz- szaemlékezése Mariannák, mely bátyja halála után majd egy tucat esztendővel született: „Kettőnk között hat év volt a korkülönbség, és egy életen át tartott, nem, nem a rivalizálás, hanem a szoros szakmai kapcsolat. Én, főként mesterségbeli dolgokban mindig felnéztem rá. Most először éreztem azt, hogy már ki merek vele együtt állni a nyilvánosság elé. - Mestered volt, vagy példaképed? - Egyik szó sem fedi pontosan a valóságot. De neki köszönhetem a szakmámat! Mert eredetileg orvosnak készültem, ám mivel egy nagyon nehéz esztendőben, 1929-ben érettségiztem, idős apám attól félt, hogy már nem lesz módja az életemet sínre tenni. Attól is tartott, hogy a származásom miatt nem juthatok előre, és talán nem is lesz bennem elég tehetség és kitartás a pályához. Ezek után álltam elő az ötlettel, hogy akkor fotós leszek, mint Jancsi." Arról elmélkedem, mennyire hatottak egymásra János bátyjával, milyen döntő, meghatározó szerepe volt Marian pályaválasztásában. Ezt mindaddig legfeljebb csak sejtettem, de nem tudtam, míg Marian hagyatékában meg nem találtam egy levelet. Sokáig gondolkoztam, kiadhatom-e ennyire őt, s végül arra jutottam, hogy őket már nem sértem vele, s mindazok, akiknek fontos és figyelemre méltó a két Reismann munkássága, helyén kezelik a most megtudottakat is. A többiek meg gondoljanak akármit. „Egyszer, talán még erre is sor kerül, tisztázni kellene, hogy mi az, ami közöttünk van. Egyetlen alkalommal volt egy késő délután, amikor itt ültél, nem is

108