Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kincses Károly: "Soha nem akartam innen elmenni, most se, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő.": Reismann Marian (1911-1991)

Első stáció: család

„Az apai nagyapámról nagyon keveset tudok, zsidó tanító volt Vágújhelyen, s Budapesten, a Ferenc Józsefről elnevezett öregek otthonában halt meg. Hatéves voltam ekkor. Nagyanyám sokkal előbb hunyt el, volt két lányuk és négy fiuk, köztük az apám. Tulajdonképpeni karriert csak apám, dr. Reismann Adolf csinált. Orvosnak tanult, a Klinikán lett tanársegéd, majd Budapesten az első női klinikának az igazgatója. Ők adták a század első felének nagy nőgyógyászait, s ebbe a társaságba tartozott az apám is. 1896-ban, a millennium évében kinevezték őt az akkor alakult szombathelyi bábaképző igazgatójává. Apám családjáról még annyit, hogy egyik sógora az a Bloch Henrik volt, akinek apja a budapesti rabbiszeminárium megalapítója volt, s Henrik maga is ott tanított. Csodálatos fehér szakálla volt, és ott láttam életemben az első zsidó esküvőt sátor alatt. Apám egész életében támogatta különböző családtagjait, többé-kevésbé mindegyik rá is szorult erre. Ennyit apámról. Anyám sokkal komplikáltabb. Nagynéném, anyám testvére Csepregi-Schapinger. Valamelyik nagyapám kapott nemességet. Nyilván vásárolta. Nagybátyám, aki elvette anyám testvérét, úgy tudom, bécsi származású, megcsinálta a pesti irodát, ahol bátyáim is dolgoztak. Kern Róbert és Társa volt, de Vitkoviczi Vas a tulajdonképpeni neve. Amikor a németek bevonultak Csehországba, nagynéném fogta a férjét, és úgy távozott el a lakásból, mintha lemenne az utcára újságért. így tudtak megmenekülni. Nagyon gazdagok voltak, mindenük ott pusztult. Ez az előneves dédnagyapám földbirtokot is vett a nevéhez, azonkívül bankár volt Pécsett. Aztán fia, az én anyai nagyapám örökölte a nevet, de korán meghalt, négy élő gyermeket és egy özvegyet hagyva maga után, továbbá egy bankházat és egy földbirtokot, amit aztán tökéletesen elpucoltak a jó fiai, anyám bátyjai, akik közül az egyik kiment Indiába a Dreyfus-kartellhez. A másik Európában szedte össze a tábeszét, és töltötte a hátralévő életét Pesten, rokonaiból részben pénzt kiszedve, részben vörös izzásig hergelve őket. Elképesztő humora volt, és fantasztikusan tudott az emberek gyengéibe beletalálni. Anyám családja már régen nem volt vallásos, hiszen egyetlen ki nem tért tagja az édesanyám volt. Apám családja ezzel szemben vallásos volt, de a közös életük már egyiküknek sem hozott vallásosságot. Apám nagyon sokat foglalkozott velünk, hárman voltunk gyerekek. Két, hat és hét évvel idősebb bátyám volt. Emlékszem a hosszú nyári estékre, amikor apánk magyarázta a világegyetemet az égbolton és a földön. Én kicsit ifjú voltam mindehhez, de azért az egésznek az atmoszférája még mindig bennem van. Szombathelyen éltünk, nagyon jó körülmények között. Nekem 1918-19-ben kellett volna első elemibe mennem, de jó szüleim úgy döntöttek, hogy ez pont nem az a periódus, amikor naponta kétszer végigjárjam a várost. Hermin tanító néni hetente kétszer délután kijött két órára, és én így elvégeztem az első négy elemit otthon, és éltem tovább paradicsomi életemet egy óriási kertben, ami a Bábaképzőhöz tartozott. Ez nagyon jó volt tízéves koromig, s aztán nagyon rossz volt egész életemben, mert tízévesen már nem lehet megszokni a gyerekközösséget és az iskolát. Azt hiszem, első nap hülyére pofoztak, mert elkezdtem verekedni, de hát ők voltak többen, és én egyedül, aminek jelentőségével akkor még nem voltam tisztában. És azután az egész iskolai életem úgy zajlott, hogy soha nem tudtam kifutni a formámat, ma sem tudok vizsgázni, ha feltesznek egy kérdést, akkor kész, be van fejezve, megmukkanni sem tudok. Az első világháború alatt a két bátyám csinálta a kertben a futóárkokat, s minden nap kijelölték a térképen kis zászlókkal, hogy mi, hol, merre. Pedig a két fiú a premontreiekhez járt, felvilágosult, jó iskolába, jó tanárokhoz, itthon is felvilágosult, jó légkör volt, mégis. Arra emlékszem, hogy nekem kisasszonyom volt, a Stefi. És hozták Szombathelyre a sebesülteket vonatokon. Délutáni szórakozás volt, csak nem volt szabad otthon róla beszélni, hogy kimentünk az állomásra, és néztük, hogyan rakják ki a sérült katonákat.

Körülbelül tizenhét éves korom körül kezdtem rájönni, hogy a világon más egyéb is van, mint egy kisváros fojtott légköre. Ki akartam törni belőle, nem akartam vállalni a saját osztályom, és főleg az anyám által elhatározott életpályát, azaz hogy időben férjhez menjek egy megfelelő emberhez, megfelelően kiöltözve, kinászutazva megszüljem a gyerekeimet, és éljek egy boldog, nyárspolgári éle107