Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Baumann Tímea: "még ha száz évig élnék, akkor se menne ki a fejemből": A malenkij robot elbeszélése egy életútinterjúban
„Azt elhittem? Gondolod? Nem hittem el."85 86 Anna nénivel való kapcsolatomra már utaltam az előszóban, itt csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy ezt a viszonyt semmiképpen nem tehetjük zárójelbe az interjú szövegének interpretációja esetében. A dialógust alapvetően meghatározza az, hogy Anna néni egy rokonának beszéli el életét, akiről feltételezi, hogy bizonyos történeteket már ismer. Továbbá Anna néni azzal is tisztában van, hogy az emlékiratait is olvastam már - így voltaképpen az interjú nem más, mint egy konszenzus arról, hogy az elbeszélést újra meg kell tenni, részint bizonyos történetek részletesebb kifejtése miatt, részint pedig a feltételezett hallgatóság/olvasóközönség miatt, akik számára az interjú készül. Emellett az elbeszélés mikéntjét befolyásolja az is, hogy Anna néni egy olyan partnerrel került dialógusba, aki nála jóval fiatalabb, így a történésekről csak közvetett módon lehetnek ismeretei. A dialogikus viszonyt befolyásolják a némán jelenlévő, vagy időnként az interjú terébe lépő szereplők is. Itt három szereplő hatásairól kell szólnunk. Talán a legfontosabb közülük a videokamera mögött elhelyezkedő személy, aki szintén fontos kapcsolatban áll az interjús szituáció szereplőivel, mivel az interjú készítőjének férje. Anna néni elbeszélései így nem csak nekem szólnak, hanem a nem régen a családba került új rokonnak is, akit ő még kevéssé ismer. Az, hogy ő egyáltalán jelen lehet az elbeszélés alatt, egyrészt ismételten mutatja, hogy Anna néni milyen nyíltan vállalja egykori meghurcoltatásának történetét, hogy szégyen nélkül tud beszélni róla, másrészt azt a gesztust is érzékelhetjük benne az elbeszélő részéről, hogy a történetek által igyekszik az új rokont megismertetni a család számára nagy jelentőségű történetekkel. Ugyanakkor verbálisán és nem verbálisán is elsősorban az interjú készítőjével vesz fel kontaktust. Kiszólások a másik jelenlévő felé csak a pihenők alatt hangzanak el, az elbeszélés alatt pedig az interjú készítőjét tekinti első számú hallgatóságnak, vele tart szemkontaktust, testével is felé fordul. Ami talán még lényeges a harmadik személy jelenléténél, az a kamera jelenvalósága és az a közönség, amelyet a kamera feltételez. Susan Sontag a fényképezőgéppel kapcsolatban mondta Platón barlangjában című híres esszéjében: Fényképezni annyi, mint birtokba venni a lefényképezett tárgyat88 A mozgó képet és hangot is rögzítő kamera még inkább birtokba vesz. Állandó tekintetként minden mozzanatot rögzít az elbeszélés szituációjában. Az elbeszélőnek szinte nem marad olyan rejtett mozdulata, nem verbális jelzése stb., amelyet ne venne birtokba - szemben a szintén működő diktafonnal, mely pusztán a hangot rögzíti. A kamera jelenléte még inkább tudatos, megfontolt és megszűrt elbeszélésre ösztönzi az interjúalanyt, és tovább fokozza a szituáció performativitását is. További személyekként kell megemlítenünk egyrészt Anna néni lányát, Rozáliát, másrészt az interjú közben érkező nagyapámat. Rozália az interjús szituáció megalkotásában vállalt szerepet: ő kérte fel nevünkben édesanyját az interjúra, intézte az interjú időpontját, felkészítette a kamera jelenlétére, majd ő fogadott bennünket. Az interjú elkészítése közben Rozália nem volt jelen, amely a szituáció szempontjából nagyon előnyös volt, hiszen jelenléte különösen befolyásolta volna Anna nénit, miután ő már bizonyára sokadszorra hallja a történeteket, tehát referenciális, hitelesítő pontként működhetett volna az elbeszélés során. Ráadásul módszertani ismeretek hiányában bizonyára többször közbeszólt volna az elbeszélésben. Rozália egyszer nyitott be az interjú közben, hogy süteménnyel, itallal kínáljon minket, és egyben édesanyjának is pihenési lehetőséget biztosítson ezzel. Ekkor elhangzott kommentárja még inkább megerősít bennünket abban, hogy akár ő is el tudná mesélni az édesanyjával történteket: 85 Interjúj 86 Sontag, 1981: 10. 64
