Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Babucs Zoltán: A második világháború emlékezete
emberközpontúbbá vált, mert az interjúalanyok többségének volt fényképe. Olyan eset is adódott, amikor felkérésemre megírta az interjúalany visszaemlékezését. Bajtársi közösségek esetében könnyebb dolgom akadt, így az egyes ludovikás évfolyamoknál (pl. 1938-as és 1941-es avatásúak), a jászberényi páncélos tisztek asztaltársaságánál, vagy a székesfehérvári 3. honvéd gyalogezred tisztjeinél. A rendszeres időközönként megtartott találkozókon lehetett a legjobban interjúalanyokat találni, mivel saját környezetükben, egykori bajtársaik között voltak, s idegent nem fogadtak be maguk közé, így engem „sajátjukként" kezeltek. Egy-egy rendezvény (emléktábla-avatás, Hősök Napja, kiállítás, konferencia) is szolgálhatott érdekes pillanatokkal. Amikor 1999 őszén rendeztünk bajtársi találkozót a jászberényi páncélosok számára, az öregurak között feltűnt egy kipödört bajszú, öreg parasztember. Mivel nem ismertem, odamentem hozzá, s bemutatkoztam neki. - Rusvai Károly vagyok - mondta. - Nincs itt a Basó főhadnagy úr? - erre odavezettem Basó Jóska bátyámhoz, s erre Rusvai Károly szabályosan lejelentkezett nála: - Főhadnagy úr! Rusvai Károly tartalékos páncélos őrvezető alázatosan jelentkezem! - Aztán könnyes szemmel ölelték meg egymást. Kiderült, hogy 1944-ben Rusvai őrvezető Basó József főhadnagy tiszti legénye volt, s 1944 késő ősze óta nem látták egymást. Az interjúalanyokkal döntő többségében napi kapcsolatban állok, szinte családtagként kezelnek, s nemcsak háborús élményeiket, hanem más, akár napi szintű dolgokat is elmesélnek. Sajnos életkorukból adódóan interjúalanyaim jócskán 90 év felett járnak, s tapasztalatból mondható, hogy sorra-másra térnek meg a „legfelsőbb égi hadúrhoz". Több esetben is előfordult, hogy az elhunyt interjúalany temetésén - családja felkérésére - nekem kellett búcsúztatót tartani, mert jobban ismertem az elhunyt életútját, mint saját rokonsága. A felvett interjúkból két momentumot szeretnék jobban kiemelni. Az egyik az újoncélet, amelyre mindenki szívesen emlékezett vissza, természetesen más-más érdekességet ragadva ki az átélt élmények közül, a másik pedig a háború velejárója, a halál. Ez a kérdéskör az, amelyre az interjúalanyok közül csak nagyon kevesen voltak hajlandóak válaszolni. Újoncélet legénységi szemmel A sorozáson bevált legények zöme 21 éves korában vonult be tényleges katonai szolgálatteljesítésre. Újonckorukban hamar átestek az ún. kitolásokon, ám ezekre sem negatívan emlékeztek vissza interjúik során. Szeverényi István, mint trombitás zenenövendék 1939. augusztus 1-jén került a kecskeméti 7. gyalogezred zenekarába. Újoncidejéről így emlékezett meg: „15 évesen beöltöztem hát katonai ruhába. Az 50 fős ezredzenekarban nyolcán voltunk zenenövendékek. Kemény katonai fegyelem jellemezte napjaimat. Ébresztő, reggeli torna, reggeli, alapkiképzés, a kiválasztott hangszeren rendszeres gyakorlás, zenekari próba. Főleg katonai indulókat gyakoroltunk, de rendszeresek voltak az opera, operettek zenekari próbái is. (...) Külön élmény volt az ezredzenekar részvételével rendezett katonai díszelgés, a magasabb szintű elöljáró tiszteletére rendezett fogadás, a lakosság széles rétegét szórakoztató térzene gyakorisága. Kezdtem büszke lenni katonai pályámra, hisz 15-16 évesen fess katonai egyenruhában, jómagam is tiszteletnek örvendezhettem (...)"9 Kovács Antal tartalékos őrvezető 1939. február 1-jén vonult be tényleges katonai szolgálatteljesítésre a gyulai 2/III. zászlóaljhoz. Fogadtatásukról és kiképzésük menetéről a 9 Magnetofonszalagra vett beszélgetés Szeverényi István m. kir. szakaszvezetővel (Kecskemét, 2008. március 5.). 43
