Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Horváth Sándor: Muszáj interjúzni?: Az oral history mint nyilvános és/vagy szakszerű történelem
szociológiai diszciplínává, illetve eljárássá válva. A nyilvános történelem által rendszeresen generált politikai kérdésekről szóló vitákban gyakran a múlt szakértőivé azok az oral historisták váltak, akik az aktuális társadalmi kérdésekre a múltban keresték a választ. Az oral history ezáltal lehetőséget teremtett arra, hogy számos, a nyilvános történelemben fontos téma a szakszerű történetírásba is bekerüljön, sőt az e témákat oral historyval kutatók a nyilvános történelemben szakértőként szólalhassanak meg. Azonban kik ezek a szakértők, kik hajkurásszák az interjúpartnereket, kik művelik az oral historyt? Kik interjúznak? Hogyan interjúznak? Egy frissen megjelent, amerikai oral history-kézikönyv szerint minden „oral history- kutatás tervezése során az első, alapvető lépés: embereket találni arra, hogy elvégezzék a munkát." Vagyis az interjúkészítést az új „szakértők" könnyedén másra bíznák, és nem magnóval a kezükben rónák a munkásnegyedek szűk utcáit interjúpartnert keresve, mint a hatvanas évek radikális fiataljai. A kézikönyv szerint azért is hasznos az oral history, mert „számos embernek munkát adhat, nem beszélve azokról, akiket meginterjúvolnak." Majd felsorolja, hogy a „projektkoordinátoron" és interjúkészítőkön kívül kikre lehet még szükség: segédszemélyzetre - pl. titkár(nő), interjúszöveg-átírókra, és nem utolsósorban olyan személyekre, akik megtervezik a költségvetést és megszerzik a pénzt a kutatáshoz.74 Mintha egy gyár, vagy legalábbis egy közepes méretű vállalkozás hitelvizsgálati tervéről lenne szó - az oral history művelője pedig a folyamatban egy olyan üzletember, aki szorgosan őrködik a bevételek és kiadások lehetőség szerint pozitív egyenlegén. Waddy Moore, az Egyesült Államok Oral History Egyesületének elnöke írta 1978-ban: „kaparj meg egy oral historistát, s valószínűleg egy néprajzost, szociológust, közgazdászt, újságírót, orvost, kormányzati vagy üzletembert, irodalmárt, esetleg a szórakoztatóipar területéről találsz valakit, és a lista tovább folytatható."75 Moore ezzel arra is célzott, hogy az oral history területén a kezdeti időkben szinte teljesen hiányzott a történeti képzés, egyúttal kritikája arra is utal, hogy milyen diszciplínák hasznosították a különböző oral history- technikákat. Ha közelebbről szemügyre vesszük az oral history első hullámának művelőit, akkor a legkülönfélébb társadalomtudományokban iskolázott szerzőket találunk. Paul Thompson Oxfordban végzett építészettörténészként, majd társadalomtörténeti kontextusban végezte első oral history kutatását. Eközben egy új egyetemen alapított szociológiai tanszéken dolgozott. Itt Peter Townsend, a relatív szegénység definíciójának megalkotója volt a tanszékvezető, aki Thompson kutatását megelőzően a kelet-londoni öregek és családok életéről írt könyvével váltott ki nagy visszhangot.76 Thompsont saját elmondása szerint Townsend ösztönözte az interjúkészítésre, és nagy hatással volt rá abban is, hogy a szegénységkutatásai mögött normatív indíték húzódott meg.77 Isabelle Bertaux-Wiame és Dániel Bertaux, az élettörténeti módszer meghonosítói az oral historyban a francia szociológiai iskolából érkeztek. Daniel Bertaux kezdetben a társadalmi mobiütással foglalkozott - ahogy azt az 1960-as években tették - nagy mennyiségű kvantitatív adat feldolgozásával. Az élettörténeti módszert Paul Thompsonnal közös kutatása során kezdte el alkalmazni, és mivel mindkettejük intézményi hátterét részben a 74 Sommer - Quinlan i.m. 11. 75 Portelli 1990. i.m. xi. 76 Townsend, Peter: The Family Life of Old People; an Inquiry in East London. London, 1957. 77 Thompson-interjú. 1996. 15-16. 34
