Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Kovács Éva: A narratív módszertanok politikája
szökés által, észrevétele van, vagy valami-, a nyilasnak, a helyszínen agyonlőheti. Vagy lábon, vagy amit tud. Hát kéremszépen harmadnapra én megpróbáltam megszökni. Kukoricatörés volt, és a kukoricák közt, csak az volt az izé benne, hogy én tudtam az irányt. Hogy melyik irányba Cegléd, énnekem mindig ez volt Abony-Cegléd, Abony-Cegléd, Szolnok-Abony-Cegléd. Na és ezt az irányt fölvettem és mentem négykézláb, ahogy bírtam. Mentem a kukoricákba. Úgyhogy nem vettek észre. Igen. Harmadnapra elmentem Nagykőrösre, egyik nagybátyám ott lakott, az apámnak a bátyja, és a családja. És oda mentem én, és akkor ott meg másnap szedték össze a csendőrök a cigányokat. Szintén. Akkor megint beleestem. Megint beleestem. Szóval nem izélem, hosszabbítom a szavam, újra megszöktem. Innét is. Ez most Cegléden voltunk, a laktanyába. Huszárlaktanya volt ottan, hát én ott laktam egy olyan két kilométerre körülbelül a huszárlaktanyától, és én ösmertem a terepet, minden, és lett egy nagy bombázás, 1943 [1944] nem tudom hányadikán. Akkor szanaszét mehettünk, kiengedtek bennünket a laktanyaudvarból, na avval a eggyel én meg is szöktem. Akkor nekem Vecsésen volt egy nővérem, már meghalt szegényke, és ahhol menekültem el. A Ferihegyi repteret akkor csinálták, a szállodát. Még a földmunkájába is benne voltam, akkor kezdődött az aláásása, a kimélyítése. Hát aztán jöttek a csendőrök. De volt olyan két jó ember, németek voltak, és svábok, máig emlékszem rá, Recska Mihály volt, ez, akinek én dolgoztam, alégerek voltak, ez a mérnök. Aléger. Ilyen gumislaugot vittem a sarokba, be volt jegyzetölve, és én odatartottam nekik, bemondtam a számot, meg minden, és evvel én, meg voltak elégedve. Tíz órakor elkezdődött a reggeliidő, és akkor engem, vagy ebédidő, beküldtek, és akkor volt nekik egy-egy kis csajkájuk, ilyen alumínium, és abba volt ételük. Ezt énnekem meg kellett melegíteni, és akkor rendbe voltak. Na énnekem is hoztak finom hideg ételt. Nagyon rendes emberek voltak. És jöttek a csendőrök, és engem kérdeztek, hogy mióta vagyok itt, de őket kérdezték, nem engemet. A- az alégert, és azt mondták, hogy ő nagyon rendes, jól dolgozó vagyok, minden, hagyják nyugodtan, hagy csinálják nekem a munkát. Velünk a munkát. Na, engem abbahagytak ott akkor. Hát kéremszépen ott dolgoztam, körülbelül egy hónapig, a pincénél, de állandóan jöttek a bombázás, '43, '44, Szemeretelepet nagyon csúfosul elverték, mer akkor akarták a bombázást a reptérre ledobálni, ott volt a reptér, a kifutópálya, és mi meg lemenekültünk, de még nem volt készen, pincébe. Volt egy őrmester, magyar katona, az irányított bennünket. És amikor lementünk a pincébe, háromszáznyolcvanan voltunk. De máskor mindig kivitt bennünket a autó, a Monori erdőt nem tudom mennyire tetszik ösmemi, oda vittek ki bennünket, amikor fújt a sziréna, vagy bemondták már, hogy Baja-Bácska, már jött a kocsi, föl a kocsira, oszt gyerünk. Kivitt bennünk. És akkor lefújták. Elmentek a riadók, lefújták, és visszafordultak. Képzelje, mi volt akkor ott. Hát akkor verték el a Szemere-telepet. A síneket még száz méterre is, száz?!! még ötszáz méterre is eldobta a légnyomás. Na aztán mink lementünk oda a pincébe, hát tessék elképzelni. Már elnézést, volt, aki a nők 17
