Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Kovács Éva: A narratív módszertanok politikája
között még be is vizeltek, mert olyan riadalom volt, hogy az nem igaz. A légnyomás így — fölöttünk, mert akkor volt már villany bevezetve, és beletalált a villanyba a bomba, azután volt egy nagy tűz, füst, minden. Nem tudtunk hányadán vagyunk. Na úgyhogy kijöttünk onnan, haláleset nem volt, ijedelem volt, szegény nővérem hallotta, hogy milyen nagy bombázás volt, hát neki is Szemere-telep olyan hat-hét kilométer, és eljött szegény oda, elszaladt, hogy mi van velem. Hogy megmaradtam-e vagy nem. Hát aztán így, munka után, megvárt engem és hazajöttünk vele. Nem mentem tovább dolgozni. Nem. Azt mondtam, én még oda nem megyek. Ha valahol meghalok, de bomba által nem akarok meghalni. Hát sok embert, sokat szétvágott a bomba, az volt a helyzet, hogy a zsidókat a reptérnek a közepére tették. Hogy direkt azér', hogy őket végezzék ki a stukák. Jöttek a német stukák, meg minden, és akkor a zsidók meg integettek fehér zsebkendőkkel, és akkor észrevették, hogy ők azok, akik ellenségük a németeknek. Na, így aztán nem lett semmi. Izé, hazajöttem, azt akkor majd aztán a bátyám katona volt, a középső bátyám, és — picikét meg kell állnom. Jó. Na most akkor, mikor eljöttem, a bátyám, akkor mondott le a Horthy, a Németországba, amikor elhívták tárgyalni, vagy mittudomén, és Sárbogárdon, megállt a tehervonat, amiben vitték volna ki őket Németországba, ahogy a németek, mer vonulás volt, visszavonulás volt már a németeknek, és akkor fegyverszünet, eldobálták a fegyvereket. Horthy lemondott, már így volt mondva persze, hát kényszerítették, hogy lemondjon, vagy mittudomén, úgyhogy ebbe az állapotba a bátyám elszökött, de nem egyedül, hát többen. Aki, a fegyvereket eldobták, a puskákat, meg minden. És Rákoskeresztúron lakott őneki az apósa. Onnanvalósi volt a felesége. Viszont őneki volt már három gyereke, és oda vitte el őket az anyjuk, oda menekült el. Mer' az oroszok jöttek ugye hát, és hát elmenekült otthonról. Ceglédről Rákoskeresztúrra. A kis sógornőm, ő volt, a bátyám felesége. Hát én is fogtam magamat, és elmentem Ceglédről, föl, a bátyámat megkeresni, hogy nem-e ott van, vagy mittudomén, vagy valamit hallok róla, nem tudtam, hogy ő él, vagy van. És hát a Ferihegynél a Rákos-hegynek, nem tudom mennyire tetszik ösmemi, most izé jár ottan, busz, kék busz, innét a Szemerétől átjár Rákos-hegyre. No onnan mink akkor gyalog jártunk ottan a Ferihegyi reptérnek-, a épületek vannak ebbe az bal oldalba, ahogy megyünk, és erről volt egy olyan út, ahol el lehetett menni. Na én elmentem, hát volt ott egy rákoskeresztúri temető, azon keresztül köllött mennem, és nem messzi volt onnan a bátyámnak az apósa. Hát jó. Odamentem és, hát nem tudnak róla, ott van a sógornőm, a gyerekekkel, hát egyszer van olyan kilenc-tíz óra, éjjel, megjelenik a bátyám. Katonaruhába, képzelje el. Az oroszok meg jönnek. Benn vannak már a faluba. Mer az egy falu volt régebben, Rákoskeresztúr. Hát osztán az ajtót zörgetik az oroszok, a bátyám meg benn van a katonaruhába. Na de az volt a szerencsénk, hogy a konyháról volt egy följárat a padlásra. Ott gyorsan fölnyomták őtet, levetkőzött, ahogy le tudott, és jött le. És volt neki egy zsebórája, máig emlékszem rá, az orosz, az volt az első, megnézi, ó, aszondja dobrüj császü, dobrüj. Na utólag én aztán megtanultam 18
